Ketchup és vér

Evelyn tudta, hogy a veje meg akarja őt ölni. Hiszen többször is próbálkozott már. Evelyn élénken emlékezett az elmúlt hónapók eseményeire. A nyár elején például vitorlázni mentek hármasban. Christine, a lánya kezelte a vitorlákat, Evelyn éppen kijött a fedélzetre. Jó széllel rohant a vitorlás a nagy öböl vizén, ragyogott a nap. És akkor a hajó váratlanul irányt változtatott, a nagyvitorla rúdja centire húzott el Evelyn feje fölött - ha eltalálja, már nem él. Bruce, a veje később vörös arccal magyarázott valamit, hogy éppen fordulni akart a hajóval, és nem vette észre, hogy Evelyn is a fedélzetre lépett...
Vagy az a másik eset két héttel ezelőtt, a kocsival. Evelyn szokása szerint a hét végén eljött meglátogatni a lányát. Christine nem panaszkodott Bruce-ra, mert ő sohasem panaszkodik. De Evelyn ezer apró jelből tudta, hogy nem élnek jól. Brucenak anyagi gondjai vannak, és szeretné megkapni az örökségét. Evelyn a férje után nagyon gazdag volt, de látva lánya szerencsétlen házasságát, még habozott. Nem adott nagyobb összeget, hiszen Bruce azt elherdálta volna. A veje ellenszenves fickó volt, adósságokba verte magát...
Szóval, a kocsi a lejtőn állt behúzott kézifékkel. Evelyn határozottan emlékezett rá, hogy igenis behúzta. Piknikhez terítettek a pázsiton, nem messze az autótól. Bruce elbóklászott valahová a bokrok között, Christine megkente a kenyereket, aztán fogta a kávéspoharát, és a völgyet figyelte. Csak Evelyn maradt a pokrócon. Furcsa surrogást hallott a háta mögött. Odanézve azt hitte, megáll a szíve - a saját kocsija gurult feléje a kavicsos parkolón át, majd a kerekek elhallgattak, mert már a pázsit füvére érkeztek... Sikoltott, és félregördült, ahogyan csak kalandfilmekben. látta. Aztán Bruce futott elő valahonnan, utolérte a kocsit; beugrott és megállította. Sápadtan mondogatta, mekkora baj lehetett volna abból, hogy Evelyn elfelejtette behúzni a féket...
Pedig az asszony világosan emlékezett: ő behúzta!
Bruce, Bruce, megjárod! - mondta volna neki, de inkább hallgatott. Most, nyár vége felé itt voltak a hegyekben. És ma reggel Evelyn félrevonta Bruce-t:
- Beszélgethetnünk, Bruce. Holnap délután felmegyek a barlangokhoz. Ha akarod, gyere velem. Ott senki sem fog zavarni bennünket.
Látta Bruce szemében a mohó vágyat - a pillantása csak egyetlen másodpercig tartott, de Evelynnek annyi elég volt. A veje már elszánta magát a gyilkosságra is. Jól tudja, hogy Evelyn a lányára hagyta minden vagyonát. Az anyós "balesete" őt is örökössé tenné mint Christine férjét. A vad hegyekben pedig... ki tudja, mire képes?
Illetve nagyon is jól tudta: Bruce-tól semmi jót nem várhat. A néptelen hegyi barlangok között biztosan kitalál valamit, hogy... Evelyn megborzongott. A veje ráharapott a lehetőségre, hogy úgymond "beszélgetni" mennek a barlangokba. Tehát kettőjükön kívül senki sem fogja tudni, hogy ott vannak... És aki ott marad holtan, azt évek múlva a bíróság is holttá nyilvánítja. Megszűnik a gond Bruce-szal!
Evelyn már aznap bevásárolt mindent, és felautózott a barlangokhoz. Gyermekkorában járt itt néhányszor. Most is olyan volt a táj, mint régen. A sziklás hegyoldalak fenyegetően magasodtak fel. A barlangok hűvösében "emeletes" kürtők ásítottak; az egyik húszméteres, emberszéles "kút" fenekétől pár méterre nyílott egy másik, ez háromszor olyan mély volt, és alul már nem volt kijárata.
Kevesen tudtak a barlangokról, nem volt ez turistaattrakció. A hegy mélye hűvös és félhomályos volt. Evelyn egy nagy zsákban vitte fel a holmit. Alulról közelítette meg a felső kürtőt, zseblámpa fényénél verte be a kampókat a sziklafalba. Kifeszítette a műanyag hálót. Remélte, elbírja majd a súlyt, ami belezuhan. Aztán a kürtő aljába a hideg kőre tett egy doboz ketchupot. Később a lámpát maga elé tartva óvatosan továbblépett, és lenézett a másik kürtőbe. Az fekete volt, és olyan hideg levegő áradt belőle, hogy az asszony megborzongott. A foga is vacogott, amikor lejött a néptelen ösvényen és kocsiba ült.
Másnap délután újra egyedül, hajtott ki az utcából. Bruce egy park szélén várta, ahogyan Christine előtt is: titkosán megbeszélték. Szótlanul autóztak fel a hegyekbe, Evelyn néha magán érezte a férfi pillantását. Bruce harmincnégy, ő meg negyvenhét. De míg Bruce-nak fogalma sincs arról; mire lehetnek képesek az emberek, addig Evelynnek voltak tapasztalatai is. És mindenekfölött élt benne a vágy, hogy kimentse a lányát egy rossz házasságból, mielőtt Christine-nek is baja esne. Persze Evelyn a saját életét is féltette. "Ez nem egy anyós-vej konfliktus" futott át az agyán. Itt sokkal többről van szó.
Gyilkosságról!
Elszánta magát: "Önvédelem lesz", tudta. Hiszen most is látta Bruce alattomos pillantásait, árulkodó mozdulatait. "Ki fog nyírni, ha nem leszek elég óvatos, vagy... gyors!" - lüktetett az asszonyban.
Evelyn a barlangoknál idegenvezetőként viselkedett. Előbb megnézték a felső kürtő alsó végét, zseblámpával bevilágítottak a lyukba. Olyan volt, mint egy liftakna feneke. Az asszony persze nem szólt arról, hogy négy lépéssel odébb a sötétben ásít a másik, mélyebb kürtő. Aztán másztak felfelé. Evelyn most a felső kürtőhöz irányította a férfit. Közben látszólag közömbös hangon beszélgettek.
- Az örökségről van szó? - kérdezte Bruce. Ha most azt mondaná Evelyn, hogy máris kifizeti, ami Christine-nek jár... talán nem bántaná. De erről szó sincs!
- Evelyn keze ökölbe szorult.
- Lehet, Bruce. Tudod, hogy ez a kürtő milyen mély...? Aki ide beleesik, annak vége - suttogta Evelyn, és mélyen behajolt a nyílás fölé.
- Az örökség... - nyögte a férfi. Evelyn felkacagott:
- Milyen örökség? Abból egy centet sem kapsz soha! - és megfeszítette izmait.
Készen állt, hogy...
A lökés hát nem érte váratlanul. Bruce elvesztette önuralmát, Evelyn provokációja sikerrel járt. Mégis megijedt, amikor elvesztette lába alól a talajt. Zuhant... Igyekezett függőlegesen esni, nehogy a kürtő falának ütközzön. Az egész zuhanás csak másodpercekig tarthatott, mégis igen hosszúnak érezte. És tudta, hogy sikolt - a hang félelmetes erővel tört ki torkából, visszhangzott a keskeny kürtőben, zsigeri volt, őszinte félelem működött benne. Mert mi van, ha a háló vagy a kampók nem tartják meg...?
Megtartották. Csukott szemmel zuhant, majd valami visszafogta, nyúlott, aztán felemelte és lágyan ringatta...
Nagyot lélegzett, szerencsére nem vesztette el az eszméletét. Hiszen tudta, hogy így lesz! Gyorsan kimászott a háló szélére, két kampó között lebújt a háló széle és a sziklafal között. Lassan elengedte a kampót, a kürtő aljára huppant. A majdnem teljes sötétségben előkereste a ketchupos dobozt, magára fröcskölte a vörös folyadékot. Az arcára, karjára, lábára, testére. Ha beválik a számítása, Bruce lejön megnézni; meghalt-e? Hisz nem kockáztathatja, hogy elmegy innen, és Evelyn esetleg élve kivánszorog, megmentik. És elmondja a rendőrségnek, ki lökte őt a kürtőbe...
Jól számított. Pár perc múlva sietős lépteket hallott a sziklafolyosó irányából. Mire a zseblámpa fényköre rávetült, már kicsavart tagokkal, "vérben úszva", mozdulatlanul hevert. Halált sugallt a látványa... Hallolta, hogy Bruce lihegve áll és a fénykörből.tudta Evelyn: őt nézi. És akkor az asszony megmozdult! Méghozzá villámgyorsan; felugrott, elvágta a menekülő útját. Pedig hát Bruce nem menekült - az első pillanatban döbbenten felüvöltött; azután lépett volna tétován, de a lába szinte gyökeret eresztett...
És Evelyn máris a férfi és a sziklafolyosó között állt. Bruce nem tudott a másik kürtőről, amelynek itt van a felső nyílása. Csak pár lépésre...
- Ne! - ordította Bruce rémülten, és hátrált. Evelyn mind közelebb lépett hozzá. Véresen, holtan, de mégis élő módra. A bosszúállás szelleme? Egy halott gyilkos..,? Vigyázott, nehogy megérintse.
Bruce már csak egy lépésre volt a kürtő szélétől, aztán annyira sem. A férfi eltűnt Evelyn szeme elől; zuhant és üvöltött; aztán a halálordításnak egy tompa csattanás vetett véget.
Evelyn még sokáig állt a vészterhes és már örökös csendben; aztán mintegy félálomban mozdult. Leszedte a műanyag hálót, és a ketchupos dobozzal együtt betette a tegnap eldugott táskájába. Lassan ment le az ösvényen, a szíve még dobogott. Önkéntelenül tisztogatta ruhájáról a vért, vagyis a ketchupot.
Méghogy vér...! Percekkel később úgy elfogta a megkönnyebbült nevetés, hogy meg kellett állnia. Görnyedten rázkódott, és az arcán maradt ketchupot nyalogatta, aztán tovább ment a völgybe, ahol a kocsija várta.

Nemere István

Forrás: (Vasárnapi Blikk 1997-12-07)

Vissza