Vadorzók

Stefan hosszan állt egy bokor mögött. Hallotta a zajt, és tudta, egy őz jár arrafelé. Az erdőnek ezen a részén ritkábban fordult meg, vagy egy hónapja nem járt errefelé. Most mindenesetre lassan emelte a fegyverét. A szerszámíj csöndes jószág, senki sem hallja meg sem az országút felől, sem a faluban, ha végez az állattal. Egy őz húsát sok vendéglős megveszi, persze Stefan sohasem a környékbelieknek ajánlotta fel. Egy távolabbi város éttermeit kereste fel, mindig estefelé. Ha a főnökkel nyélbeütötték az üzletet, a kiporciózott húst táskában vitte a konyhába, felmarkolta az érte járó pénzt, és eltűnt a sötétben. Vigyázott, nehogy kövessék.
De most nem a városban, hanem az erdőben volt. Itt csak egy valakitől kellett tartania - az erdő tulajdonosától. Valami üzletember, nemrég vásárolta meg az egész száztíz hektárt, beszélték a faluban. Azt is mondta valaki, hogy fura kis fekete szakállt visel, és hogy igen kényes a tulajdonára.
Stefan húsz éve vadászott illegálisan, de sohasem kapták el. Puskája nem is volt, hurkot állított a nyulaknak, számszeríjjal lődözte az őzeket, néha rókát is elejtett. A közeli tóparton vidrát lőtt, varsákat rakott ki. Ebből élt, nem az éjjeliőr fizetéséből. Az csak álcamunka volt.
Elemében érezte magát az erdőben. Sehol nem vették emberszámba a bicegős éjjeliőrt, de itt ő mondta ki az ítéletet. Ura volt életnek, halálnak.
Most már látta is az őzet - óvatosan, fejét emelgetve ment a fák között, majd megtorpant. Valamit érzett, vagy inkább csak sejtett - de nem láthatta a férfit. Aki most óvakodott megmozdulni, bár felkészült. Kis várakozás után az őz tovább lépkedett, fejét leszegte, valamit szimatolt a földön.
Stefan örült. Ebben az erdőben csak az utóbbi fél évben nyolc őzet ejtett el. Nem sokat hagyott belőlük a fák között, remélte, hogy a csontokat is elhordták a kóbor állatok. Tanúk nincsenek... Felemelte a számszeríjat, célba vette az őzet. Az megtorpant, ösztöne figyelmeztette. Másik irányból is hallott valamit. Oldalra ugrott és futásnak eredt. Stefan magában káromkodott, de követte az állatot a fegyverrel, ha csak egy kis rés nyílik a zöld lombok között, lőni fog...
Rés nyílott, de nem neki. Inkább feléje. Stefan csak annyit érzett, hogy valami süvít a félhomályban. Mielőtt megmozdulhatott volna, éles fájdalom nyilalt a hátába. Felkiáltott. Elejtette fegyverét, egy ágba próbált kapaszkodni... Amikor a földre rogyott, a másik vadorzó már ott állt előtte. De az a kis fekete szakáll elárulta, kicsoda.
- Mint látod, én is számszeríjjal vadászom - mondta halkan. Az arasznyi nyílvesszőt Stefan most a hátában, a testében érezte. Egyetlen fájdalom volt minden, nem tudott szólni. A férfi folytatta:
- Ez az én erdőm, ezek az én őzeim. És én nem vadászom rájuk, soha. Én inkább a vadorzókat... (A mondat folytatását a rejtvényben fejtheti meg!)
Stefanban mérhetetlen düh gyűlt össze. Felugrott volna, ordított volna... de szavak helyett habos vér jött a száján. Tüdőlövés, értette meg. Kezét nyújtotta a férfi felé, könyörögve. De a szakállas erdőtulajdonos mozdulatlanul állt és nézett a haldoklóra:
- Az őzeknek mikor adott kegyelmet?

Nemere István

Megjelent: Terefere 2005. augusztus

Nemere István

Régi novellák, cikkek