Telihold
Soha senkinek nem beszéltem erről a dologról.
Már csak azért sem, mert eleinte magam sem voltam benne biztos. Később viszont joggal feltételeztem, hogy őrültnek néznének, azért hallgattam. Most már túl vagyok az aggodalmakon és a félelmeken is. Nem szégyellem vállalni a történteket. Bár nem tudom, mi tesz ilyen bátorrá...
Az egész akkor kezdődött, amikor az erdőszéli tanyára költöztünk. A feleségem vezette a háztartást, én meg írtam a könyveket, sorban egymás után, nem keveset. Az erdő is a miénk volt, nem túl nagy, de elég sűrűnek látszott, különösen nyáron.
Csönd volt arrafelé, néha a távolban egy-egy traktor zajongott, művelték a földet. Mi csak az erdőt ápolgattuk, délutánonként becipeltem és felfűrészeltem az elszáradt fákat, télen azzal is fűtöttünk. Élveztem a fák és a föld illatát, a nagy sétákat az erdőben, no és a kutyákat is.
Azelőtt a városban nem volt kutyánk, inkább a macskákat kedveltem. De itt most mindenből volt bőven. Megesett, hogy nyolc kutya és hét macska vidította fel az életünket. Nagyokat nevettem azokon az ostobákon, akik szerint a kutyák és a macskák kibékíthetetlen ellenségek - nálunk nem így volt. Kölyökként is már egymás mellett aludtak, hol a macskák a kutyákat, hol a kutyák a macskákat használták fejpárnának, játszópajtásnak.
Megesett, hogy délután, ha az írást abbahagyva kimentem az erdőbe, pár kutya és több macska kísért. Sétáltak, szaladgáltak, játszottak velem és egymással. Nagy harmónia uralta akkortájt azt az erdőt, a tanyát. A földet.
Az a bizonyos dolog akkor vette kezdetét, amikor alaposabban figyelni kezdtem a kutyáimat. A kölyköket elajándékoztuk, csak hárman maradtak - három lány. Nelli, a németjuhász anya, a lánya Berta és a dalmata kislány, Liza. Mindegyik ragaszkodott hozzánk, hozzám. Berta kifejezetten nagyra nőtt, egyéves korában több mint negyven kilót nyomott. Ő volt a kedvencem, de a másik kettőt is kedveltem.
Minden hónapban három hétig normálisan viselkedtek. Aztán a negyedik héten előbb alig észrevehetően, később egyre jobban megváltozott valami: beletelt egy kis időbe, míg rájöttem, hogy erre a fura változásra mindig telihold idején kerül sor.
Amikor eltelt huszonegy-huszonkét nap, és este az égen növekedni kezdett a Hold, a kutyák viselkedése megváltozott. Majdnem egy álló évbe telt, míg erre rájöttem, és megfigyelhettem a változásokat.
Mindig Nelli reagált elsőnek. Ő volt a legidősebb, már akkor is ezen a tanyán élt, amikor mi még nem is sejtettük, hogy valaha ideköltözünk. Nelli finom vonásain és főleg a szemében emberi értelem ült. Olyan okosan tudott nézni! Azt hiszem, ő nevelte fel a másik kettőt is. Pedig ebből nem sokat láttunk. Elfoglalt emberek vagyunk, hát csak akkor néztük a kutyákat, ha a szemünk előtt voltak. Ha időnk is volt rá.
Márpedig a kutyák legalább életük egyik felét ember nélkül töltötték. Ott volt például az éjszaka - fogalmunk sem volt róla, mit csinálnak ilyenkor. Néha hallottuk csak félálomban, meg hajnali ébredéskor, hogyan rohangálnak a ház körül. Más, távoli tanyákról odaszűrődő halk ugatásra is válaszoltak, a hírláncot nem szakították meg.
De nappal sem mindig voltak a szemünk előtt, lábunk alatt. Néha órákra eltűntek, elvonultak. Napoztak, feküdtek, aludtak - látszólag. Vagy bóklásztak a kerítés mellett. A tanya körülkerített udvara és kertje ötször akkora volt, mint a városi házak telke. Nelli, Liza és Berta szabadon kószáltak egész nap. Ha pedig olykor kivittem őket az erdőbe, megnyílt előttük a végtelen táj. Kirontottak az erdőből, őzeket hajkurásztak - azok persze könnyedén elfutottak - vagy nyulakat. Soha nem ejtettek zsákmányt, maga a futás volt fontos. A szabadság érzete.
Szóval, a Hold... és a kutyák. A huszonkettedik napon elsőnek mindig Nelli változott meg. Megfigyeltem, hogy elvonult tőlünk, emberektől, sőt a társaitól is. Naphosszat ült a kert egyik sarkában, és csak nézelődött. Mint aki megfigyel valamit. Vagy az emlékezetébe vés...?
Másnap, harmadnap aztán a két fiatal is megkomolyodott. Ha feléjük mentem, kötelességtudóan megbillentették a farkukat, vagy néha - különösen még reggel - nagy örömmel játszottak is velem egy keveset. De ahogyan haladt előre a nap az égi pályáján, úgy változtak a kutyák is. Mire eljött az este, lelassultak, megkomolyodtak. Játékról szó sem volt. Sőt, olykor megsem találtam őket - pedig valami azt súgta, hogy itt vannak a közelben. És csakúgyan ott voltak, de száz módon jelezték: most nem akarnak barátkozni, még kevésbe játszani. Nincs szükségük rám.
Ez bántott, de tűrtem. Hiszen a kíváncsiság erősebb volt bennem. Aztán tavaly nyáron azt hittem, megfejtettem a nagy titkot. Vagy csak közelebb kerültem hozzá?
Július végén volt telihold. A kutyák már napok óta nyugtalanok voltak, elvonultak, magukba zárkóztak. Liza, a dalmata - ártatlan külseje ellenére ő volt a legvadabb házőrző, az első hónapokban több hívatlanul odatévedt látogatót megharapott, alig győztünk elnézést kérni a sérültektől - egyszer még rám is mordult. Így adta tudtomra: most nem vagyunk barátok. Én azonban eltökéltem magam, hogy most megfigyelem, meddig fejlődik ez a komolyságuk, és mi a célja? Rászántam pár estét.
A hold már napok óta kövéren ragyogott az égen, igaz, nem volt egészen telt, de majdnem. Tiszta éjszakák jöttek, az égbolton egyetlen felhő sem mutatkozott. Így maradt ez nappal és éjszaka.
Amikor pedig teljében volt a hold, különös élményben volt részem.
Este tizenegy lehetett, amikor kimentem, az udvarra. A kutyákat seholsem láttam. Szép csöndesen settenkedtem át az udvaron, majd a kerten. Nem voltak ott. Ismét visszamentem az udvarra, a kertkapu vasa szárazon nyikordult. Egy távoli tanyán, valahol a nagy erdő mögött, üvöltött néhány kutya. Ahogyan szokták olykor, ha eljön a telihold ideje. Össze-vissza ordítanak, vonyítanak, akár a farkasok. Sokan hiszik azt, hogy lám, a valaha volt farkasvér szólal meg ilyenkor a háziállatban. Én már nem hiszem.
Most jóval közelebbről is hallottam furcsa hangokat. Az udvar végébe telepített kis liget mögül jött a nesz. Először mintha valaki lihegett volna, de jóval hangosabban, mint ahogyan azt máskor hallani. Valaki már meg aprókat nyüszített... A kutyák, értettem meg.
Közelebb lopóztam. Persze, hogyan is gondolhattam komolyan, hogy az állatok nem hallják meg közeledésemet? Az ember a maga cipőjében, növényekhez súrlódó durva szövésű ruhájában, otromba mozgásával igen zajos lény lehet azok számára, amelyeknek oly érzékeny a hallásuk.
Hát megtorpantam, nem messze tőlük. A telihold ragyogott, amint felnéztem, láttam teljes tányérját. Valószínűtlenül hatalmas volt, mintha jóval közelebb lenne most a Földhöz. Mindent megvilágított, egészen éles árnyékokat is láttam. És persze - a kutyáimat.
Ott ültek egymással szemben. Liza, a kis csupapötty dalmata belefeledkezett abba, amit csinált. De a németjuhászok is csak rám pillantottak, sebesen és türelmetlenül, aztán máris visszafordították a fejüket a társaikra.
Mert úgy tűnt nekem az első pillanatban, hogy egymást nézik. Való igaz, amikor a fejüket előre tartották, mindegyik látta a másik kettőt maga előtt. A farkuk a földön hevert, mozdulatlanul. Az egyik morgott, a másik aprókat vakkantott. A harmadik meg üvöltött. Kis idő múlva a másik kettő is csatlakozott a vonyítóhoz.
Három száj meredt a telihold felé. Három torokból jött az egyre hangosabb üvöltés. Néha vonyításnak tetszett, de ősi sírás rezgett ebben a hangban. És még ha csak az egyik üvöltött volna... De együtt vonyítottak hárman, és ez egyszerre volt rémisztő, különös és felemelő.
Csak álltam a vékony fák között. Aztán megláttam magam mellett egy tuskót, és óvatosan leültem.
A kutyák továbbra sem vettek rólam tudomást, bár biztos vagyok benne, hogy felfogták: ott vagyok. Én, a gazda. De ez eszembe se jutott - ott és akkor nem voltam a gazdájuk. Ezt világosan értésemre adták. Ők hárman voltak valakik, és én egyedül voltam egy másik valaki. Nem ember. Ők sem kutyák.
Ez az érzés mindinkább elharapózott rajtam. Ültem ott már-már gémberedő tagokkal és néztem az állatokat. Most egyáltalán nem keltették állatok benyomását. Az üvöltésük ellenére.
Hogy egykori farkasok vonyítottak, az nekem is eszembe jutott. De ez a meg-megszakadó üvöltés lassan eluralta a lelkemet, és feledtem a farkasokat. Még azt is, hogy kutyákat hallok. Halványan éreztem - ha elég sokáig leszek itt, valami még következik. Valami, amitől talán én is elfeledem embervoltomat.
De ez nem akkor volt, nem július végén, a telihold éjszakáján. Még nem. Akkor csak ültem ott, és valami furcsát éreztem. A telihold fentről, a testemet körülvevő hangulat lentről, és a kórusban vonyítás megfogták a lelkemet. Néha becsuktam a szememet, mintha már nem bírnám elviselni a fényt. Csak azt éreztem, hogy elringat valami. A kutyák hol abbahagyták, hol ismét kórusba kapcsolódtak össze. Volt, hogy csak az egyik üvöltött, a másik kettő aprókat szusszantott, rövid ugatásszerű hangokat hallatott. Egészen úgy, mint kölyökkorukban. Néha megvillant valamelyikük szeme - de nem, nem volt ez félelmetes. Én legalábbis nem féltem. Beburkolt a kutyapáncél, az a védettség, amit a tulajdonos és egyben barát érezhet, ha a kutyáival van. Nem fenyegeti veszély, vigyáznak rá.
Amit azon az éjszakán tapasztaltam, egyszerre volt jó és rossz. Kissé félelmetes, mindennek ellenére. A kutyáim akkor mintha nem is kutyák lettek volna. És később megtudtam, hogy helyes volt ez az érzésem.
A következő telihold augusztus huszadika után jött el. A huszonnyolc napos holdhónapot azelőtt sohasem néztem a naptárban - most felfedeztem, hogy heti bontásban ott van a jel a fogyó, eltűnő Holdról, aztán a kövéredő égitest rajzolata is felbukkan a naptár lapjain, hogy végül a teli körrel mutassák, mikor jön az éjszaka...
Huszonegynéhány napig megint olyan volt Nelli, Berta. Liza, mint máskor. Nagyokat sétáltunk, olykor csöndesen poroszkáltak a lábam mellett, mögöttem. Hol egyik, hol a másik ugrott fel vagy heveredett le elém, kérve egy kis simogatást. Este bejöttek a szobába, és békésen hallgatták a tévéből kiszűrődő zajokat. Éjszaka mindenki ment a maga dolgára - mi aludni, ők őrködni.
Aztán ismét eljött a teliholdas éj.
Már felkészültem rá. Tudtam a naptárból, melyik lesz az a nap, az az este. A kutyák is nyugtalanok voltak, napok óta készültek. Elvonultak, "töprengtek", nem voltak annyira játékosak. Amikor azon az estén kimentem a kis ligetbe, ők már ott voltak.
Vonyítottak. A hang szíven ütött. Panaszos volt nagyon. Mintha bánatukat sírnák el valakinek, aki odafent hallgatja őket. Mintha imádkoznának? Felnéztem - a Hold ismét óriási volt. Mintha egy sápadt arcot látnék, foltokkal. A tudomány elmondta nekünk, sőt meg is mutatta közelről, milyen az a táj. Homoksivatagok a "tengerek", sok a kráter, a hegység, a szakadék. Ezek innen lentről alig látszanak.
Lizát, Bertát, Nellit nem is ez érdekelte, azt hiszem. Felváltva üvöltöttek, aztán előbb ketten csatlakoztak a kórusba, majd a harmadik sem maradt le. Három kutyaorr szegeződött az égre, a teliholdra. Én pedig ismét a tönkön ültem, és behunytam a szememet. Valami azt parancsolta, ne féljek a vonyítástól. Nem vadállatok üvöltenek ám ott, hanem...
Ismeretlen tájat láttam magam előtt. Vöröses volt a föld, de zöldek a fák. Lombosak, és fenyők. Kissé távolabb egy folyó kanyargott, nagy vajszínű és szürke sziklák álltak a mederben. Egy férfit láttam az egyik kövön, majdnem meztelen volt, lándzsával kezében kémlelte a vizet. Tudtam, halra vár, és ha meglátja, felnyársalja, elejti. Valahol vékony füstcsík kanyarodott, meredek sziklafal előtt még volt néhány ember.
És kutyák. Vagy farkasok? Mindegy volt akkor ott, nekem.
De valami mást is láttam. A szikláról halászó férfi váratlanul futni kezdett. Leugrott a nagy kőről egy másikra, onnan a partra, és nagy léptekkel vágtatott a kőfal felé. Ott van a barlangunk, értettem meg. Én is futottam, mert valami azt parancsolta, hogy féljek. És éreztem a közösséget, hiszen egyike vagyok azoknak, akik itt élnek.
Mindeközben ott is voltam a mostani időben, az udvaromon, a kutyákkal. Üvöltésük váltotta ki belőlem ezeket a látványokat...? De hogyan lehetséges ez? Hiszen ugyanakkor nem a teliholdas éjszakát éltem meg, hanem azt a meleg délelőttöt ott a folyóparton. Ahol valamiféle egyszerű emeberek futottak a menedéket jelentő barlang felé. Én is futottam.
Akkor bukkantak fel. Fényesek voltak, ijesztően gyorsak, de nem nagyok. A levegőben szálltak, felénk. Talán a folyót követték...?
Három fémesem csillogó gömb. A "fémes" szó evilágomból jött az agyamba, pedig ott áltam akkor még abban a másikban, megkövülten, rémülten. Hangtalanul repültek felénk azok a valamik. Csak azt érzékeltem, hogy míg az emberek, a társaim menekülnek, a kutyák - eddig egy koncon marakodtak félúton a barlang és a folyó között - leültek. Fegyelmezetten néztek felfelé, és semmi rémület nem volt bennük. Fény lövellt kia repülő, lapos, kerek testekből. Fény a kutyákra. Csak egy pillanatig tartott mindez, és azok a valamik máris repültek tovább. Cikáztak a folyó fölött, néha kissé alább süllyedtek. Mint ősszel a lehulló falevelek.
Talán engem is ért valami fény? Nem tudhattam.
Az az őskori kép távolodni kezdett. Fényzuhatagban ültem most itt, itt is. A Telihold fénye mosdatta arcomat. És hallottam, hogyan üvöltenek a kutyák. Uraikat üdvözlik, akiket mi nem látunk...? Talán most is itt röpködnek azok az egykoriak. Az igazi urak.
Liza, Berta, Nelli meg-megszakították az üvöltést, ugattak is bele, ritkán. Vakkantottak néha. Nekem meg olyan érzésem támadt, hogy a kutyák valamit üzennek. Oda föl - a Holdnak? Vagy nem is annak? Mert lehet, valakik valaha beléjük kódolták, hogy ha ott van fölöttük az a fényes korong, hogy amikor a legfényesebb - akkor kell elmondaniok, mit tapasztaltak itt a földön?
Mintha már érteni véltem volna szavukat - de nem, mégsem. Csak annyit fogtam fel, hogy kutyaősről kutyautódokra száll a kódolt parancs. Az ember mellett élő lény az embert is figyeli. Egyszerre szolgálja és besúgója, védelmezője és megfigyelője is. Ha telihold van, minden kutya jelent a gazdájáról - oda fel...?
De kik lehetnek azok? Próbáltam ismét visszatalálni az őskorba. Arra a folyópartra, ahol a barlangunk is van. Ahol egyszerre lehettem akkori és mostani ember. Ahol világosen éreztem, hogy meleg szellő öleli a testemet, hogy ott élek. Hogy minden csak tőlem függ. Ha megbetegszem, ha nem kelek fel egy csapás után - otthagynak, ne fékezzem a horda iramát. Ha megkarmol egy tigris, ha eltörik a lábam két kő között, ha valami betegség lepi el testemet és fonnyasztja le erőmet - magamra hagynak, de a horda tovább él. Ha győzök, nekem engedelmeskedik a horda.
Kivéve a kutyákat.
Ők velünk tartanak, és bárki is vezeti a hordát, akárhány tagból áll is az, kutyák mindig vannak velünk. Azóta is. Felbomlottak a hordák, nem barlangban lakunk, veszettség ellen oltjuk kutyáinkat - de a helyzet nem változott. Ha behunyom a szememet, látom az elsuhanó csészealjakat, miket sokan UFO-knak neveznek. És azon a teliholdas éjszakám felfogtam azt is, kik tették a kutyákat az ember barátaivá. Kémek lettek örök kísérőink. Minden lépésünket figyelik a barátaink. Mindenről jelentést tesznek őrizőink. Huszonhét napig figyelnek, a huszonnyolcadikon jelentenek. Valahol gigantikus messzeségben - vagy sokkal közelebb? - minden teliholdas éjszakán millió jelentés száll ki az űrbe. Valakik ezt is feljegyzik, mint annyi mást. Csak remélhetjük, hogy az érdekünkben történik ez is. De nincs rá semmi bizonyosság.
Egy hónappal később, a szeptemberi teliholdas éjszakán azt is felfogtam: nagy játszma részesei vagyunk mi, emberek is. Mert amikor Liza, Nelli és Berta összegyűltek, hogy nedvesen csillanó sötét orrukat a magasba emeljék, és rákezdjenek ősi dalukra - én is odamentem. Valami arra késztetett, hogy kibővítsem a kört. Valami azt súgta, egykoron azok a repülő fényes tárgyak nem csak kutyákra vetítették fényüket. Akkor vagy máskor én is megkaptam a magam adagját. És a genetikai emlékezet száz életen át hozta, át az időn és téren, egészen bennem, ide, mostanáig.
Tehát bennem is van parancs, csak eddig nem tudtam róla. A kutyák gazdái között is akadnak hát, akikre feladatot bíztak. Nem, nem tudom még pontosan, mi az, de érzem a köteléket, amely összekapcsol a sötét éjszakával. Talán egyenesen a kozmosszal.
A Telihold rám is nevet. Nekem is szórja kábító fényét. Érzem a vonzását, és érzem a parancsot. Ott ülök hát kutyáim mellett. A barátaim rázendítenek, torkukon ismeretlen kódolással áradnak a hangok, mennek a jelentések. Én is üvöltök - nem tudom mit, nem tudom, miért. Nem tudom, kinek...? De a parancs világos. Karjaimmal magamhoz ölelem Lizát, Nellit, Bertát, fortyog a torkom, tekintetemet a Teliholdra emelem, és üvöltünk mi négyen, üvöltünk boldogan...!

Megjelent: 2007/08 Krimi & rejtvény

Nemere István