Szamurájkard
Bensson és Anita voltak a boltban, amikor bejött az öregasszony. A régiségkereskedő harmincéves múlt, a kislánya hat vagy hét lehetett. Odakünn zajlott a nagyvárosi forgalom, idebennt kellemes félhomályban a régi tárgyak semmivel össze nem téveszthető illata terjengett. Az öregasszony legalább hetvenéves volt. Ártatlannak látszott, soványnak, védtelennek. A mozgása is könnyed volt, szinte hangtalan. Halkan kérdezte a kereskedőtől: van-e szamurájkardja? A régi fegyverek között akadt egy. Bensson ki akarta venni lábakon álló, feketére lakkozott tokjából, az asszony tiltakozott:
- Hagyja csak, majd én. Ez egy szertartás!
Bensson letette a tokot egy asztalra. Az öregasszony lehajtott fejjel közeledett, óvatosan nyúlt a fegyverhez. Egyszerre érintete mindkét kezével. Behunyta a szemét, amikor emelni kezdte a levegőbe. Bensson sejtette, hogy ez tényleg valami rituálé lehet. Az emberek nem így szoktak kivenni a tartóból egy kardot. Legalábbis nem itt Európában. A tokon látszott a régi japán felirat is, a markolátára pedig ősi bambuszfonatot illesztett készítője. A penge acélja baljósan csillant.
A vevő csöppet sem sietve, fokozatosan emelte fejmagasságba a kardot, aztán lassan áthelyezte rajta előbb az egyik, majd a másik kezét. Talán ez is része a rítusnak? - töprengett Bensson. De nem sokáig, mert nyílt az ajtó, egy szakadt férfi jött be, kezében pisztollyal. Mielőtt az apa vagy lánya reagálhatott volna, a férfi - az öregasszonyra ügyet sem vetve - elkapta Anitát, s a pisztolyt a gyerek szőke fejéhez szorította:
- Ide az összes pénzt a kasszából, különben szétloccsantom a kicsi fejét!
Hallatszott a hangján, hogy nem tréfál. Az öregasszony félig hunyt szemmel állt valamivel távolabb, és talán nem is hallotta a rabló szavait? Mert még mindig olyan lustán, álmosan mozdult. A kard markolata csak az egyik kezében volt, de már a másik is melléje csúszott. Az igazi szamurájkard kétkezes jószág.
Bensson ereiben megfagyott a vér. Az a gazember, a markában tartja a kislányát!
- Igen, adom azonnal - és már nyitotta a kasszát. A kislány ijedten állt, mozdulni sem mert. Mozdult viszont valaki más. A madárcsontú öregasszony. A kard majdnem fejmagasságban volt. Az asszony a régi időkre emlékezett. Amikor erős volt, amikor Ázsiában élt. Amikor kedves mesterek tanították meg arra, hogyan kell bánni ezzel a fegyverrel...
Ajkát éles rikoltás hagyta el, borotvaéles fém sűvítettt a levegőben. Pontosan célzott, erős csapás volt, akárcsak valaha, évtizedekkel korábban. Akkori énje most egy pillanatra visszatért. Hirou, a férje, aki japán volt, és élt még a kisfia is... Az asszony minden fájdalmas emléke, minden akarata most ott összpontosult a kardban.
Bensson a kiáltással egy időben csak annyit érzékelt, hogy valami elsűvített nem messze a fejétől. Keze már a kasszát nyitotta, a bankjegyeket markolta volna ki, amikor olyan furcsa hangot hallott, mintha valaki sóhajtana... Aztán elkapta Anitát. Egy pisztoly hullott a padlóra.
Vér, vér. Sugárban ömlött egy fej nélküli holttestből! Az öregasszony megszólalt:
- Hívja a rendőrséget. Mégsem hagyhattam, hogy bántsák a kislányt.
Nemere István
Megjelent: Terefere 2007. február