Szakadék
Robert mindenre kész volt, hogy megszabaduljon házsártos és csúnya feleségétől. Ezzel persze Marta is tisztában volt. Tudta azt is, hogy amíg az ő kezében van a vagyon, addig nem kell félnie. Amíg a szüleitől kapott hozomány fölött egyedül rendelkezik, és még a havi zsebpénzt is ő mérheti ki férjének, addig kézben tartja Robertet.
Ezt hitte szentül, de rosszul hitte. Robert konzultált egy ügyvéddel, és nemhiába fizetett neki annyit a feleségétől nehezen megszerzett pénzből, jó tanácsokat kapott. Az a bizonyos paragrafus a családjogi törvényben, az volt most a férj reménysége. Már nem is a vagyonra fájt a foga, hanem a szabadságra és az életbiztosításra... Megtudta ugyanis, hogy ha nagy összegű életbiztosítást kötnek a házastársak egymásra, akkor egyikük halála után az összeg nem számít bele a végrendeletben foglalt összegekbe, afölött az elhunyt nem rendelkezik, azt mindenképpen kifizetik a kedvezményezettnek. Még akkor is, ha gyilkosság áldozata lesz a biztosított! Ha tehát Marta közben megváltoztatta volna a végrendeletét, és nem Robert örököl utána, ez a nem kis összeg elég szép életet biztosíthat neki.
Robert titkokban kölcsönt vett fel, és egy álló éven át fizette a magas biztosítási összegeket a felesége után. Remélte, ennyi idő után senki sem kezd gyanakodni, ha az asszony váratlanul elhalálozik. Éppen eleget töprengett már azon, hogyan segítse át nejét a boldogabb vadászmezőkre, és végre rálelt a megoldásra. Egy napon kiréndulni mentek a hegyekbe, és egy csúcson mély szakadék széléről néztek le a völgybe. Marta gyorsan el is ment onnan. Amikor hazajöttek, Robert már tudta, mit kell tennie. Célozgatni kezdett Martának, hogy elmehetnének ismét a hegyekbe, milyen szép a kilátás onnan a csúcsról... Marta eleinte hallani sem akart a dologról. Aztán egy nap váratlanul kijelentette: holnap reggel mégis felmegy vele, csakugyan szép ott a kilátás.
Minden úgy történt, ahogyan Robert legmerészebb álmaiban eltervezte. Felértek a hegyi parkolóba, ahol több turista is gyülekezett. Marta azonnal a csúcsra indult. Ilyen korán még nem értek oda mások. A házaspár megtorpant a szakadék szélén. Marta kimerészkedett a szélére, lenézett. Robernek csak egyetlen mozdulatába került - meglökte Marta vállát, és az asszony sikoltva zuhant a mélybe. "Azt fogom mondani, hogy túl közel ment, egy kő kigördült a lába alól. Siettem, hogy segítsek, de már elkéstem..."
A magyarázatra sokkal korábban került sor, mint hitte volna. Mert még el sem jött a szakadéktól, rendőrök álltak mellette. Robert mondta volna, hogy Marta túl közel ment... De egy nyomozó intett:
- Hagyja a fölösleges szöveget. Videóra vettük, mi történt. A felesége már régóta sejtette, miben sántikál, és értesített minket.
"De akkor is meghalt!" - dübörgött Robertben a káröröm. Ám még el sem indultak, amikor eléje lépett... Marta. Az asszony dühösen sziszegte:
- Jobban ismerlek, mint te meged. Láttam rajtad, mire készülsz. Megbíztam egy vállalkozást, szereljenek védőhálót a sziklafal alá. És amint készen lettek, beleegyeztem, hogy idehozz.
Robert behunyta a szemét. De hiába - tudta jól, hogy a következő évtizedekben, a cella magányában mindig ezt a szempárt...
A mondat folytatását a Terefere 2005. szeptemberi számában fejtheti meg.

Nemere István

Megjelent: Terefere 2005. szeptember