(Önéletrajz folytatása)

A következõ két évben, néhány sikertelen továbbtanulási kísérlet közben eldõlt, hogy feleségül veszem a lengyel hölgyet és kiköltözöm Lengyelországba. Az esküvõre egy katolikus templomban, eszperantó nyelvû szertartás keretében, 1966-ban került sor. Még kellett futni néhány kört a hivatalok ellenállását legyõzendõ, míg végre megkaptam a kiutazásra és letelepedésre jogosító különleges útlevelet.

Vasárnap érkeztem, szerdán reggel mehettem dolgozni – úgy, hogy lengyelül mindösszesen talán ha ötven szót tudtam. Egy Széchényi-könyvtár méretû nagy intézményben, a toruni Kopernikusz Egyetem Fõkönyvtárában kaptam munkát, és a következõ öt és fél évet ott töltöttem.

1967-ben megszületett Kinga lányom, a házasság viszont nem sikerült, válás lett a vége. Közben a könyvtári munka mellett voltam diplomáciai tolmács, vizsgázott többnyelvû idegenvezetõ, sokat forogtam külföldiek között. Azóta a lengyel és az eszperantó mellett sokat értek angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, szlovákul és ukránul. Szerte Lengyelországban tartottam vetítettképes elõadásokat Magyarországról.

Három évet éltem ott albérletben, hazaküldtem elsõ fordításaimat és novelláimat, ezek a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején magyar folyóiratokban és hetilapokban jelentek meg.

1970 nyarán megpróbáltam Jugoszlávián keresztül Nyugatra menni és ott maradni (élettársam is kint volt akkor és nekem is remek munkahelyet ígértek Hollandiában), de már a varsói repülõtéren visszatartottak.

1972 fontos év volt számomra. Késõbbi második feleségemmel éltem, de albérleti magányomban, titokban (hittem én) írtam egy könyvet arról, hogy Gagarin igazából sohasem járt a világûrben. Hogy a szovjet „világelsõ” ûrhajós állítólagos útja csak egy politikai propaganda-fogás, egy hatalmas csalás terméke volt. 1972 januárjában lecsapott rám az SB, a lengyel politikai titkosrendõrség, élettársam lakásán és az albérletemen házkutatást tartottak, és négyezer (!) oldalnyi magyar nyelvû kéziratot koboztak el.

Egy héttel késõbb volt az esküvõm második feleségemmel, aki zongoratanárnõ és egy szimfonikus kamarazenekar zongoristája volt egyben. Attól kezdve hónapokon keresztül vegzáltak a titkos-ügynökök és ügyészek, egyik kihallgatás a másikat követte. De mint diplomáciai tolmácsnak, aki lengyel és magyar „nagy elvtársainkkal” járt kormányvadászatokra és dorbézolásokra, akadtak tehetõs pártfogóim. Ennek hála nem tartóztattak le, és fél évvel késõbb az akkori Kelet-Berlinen keresztül sikerült csellel elhagynom Lengyelországot és visszatérnem Magyarországra.

Itt a „népi demokrácia” titkosrendõrsége hamarosan dossziét nyitott rólam, és attól kezdve tizenhat éven át szorgosan feljegyezték, kikkel találkoztam, mit terveztem, kinek mit mondtam. Én errõl mit sem tudtam, legfeljebb halványan sejtettem. Igaz, hogy telefont a rendszerváltozásig nem kaptam, de külföldi utazásaimat nem akadályozták. Könyveim is megjelentek, bár amikor parapszichológiai témákat kezdtem feszegetni, nemegyszer „helybenjárásra”, sajátos, nem igazán politikai színezetû „szilenciumokra” ítéltek számos folyóiratnál.

1972 õszén beiratkoztam könyvtárszakra, és Esztergomban telepedtem le. Ismét három év albérlet következett, ezalatt az ELTE tanárai és más komoly erõk töltötték a fejembe a könyvtártan és az informatika rejtelmeit. 1975-ben informatikai diplomamunkám környezetvédelmi témával foglalkozott.

Ekkor sikerült betörnöm a magyar folyóiratok, hetilapok és napilapok körébe. Rengeteg cikkem, publicisztikai, ismeretterjesztõ és egyéb írásom jelent meg ettõl kezdve huszonvalahány sajtótermékben. Némelyiknek tizenöt-húsz éven keresztül kitartóan dolgoztam, vagyis a rendszerváltás után is igényt tartottak a munkáimra. Máig is dolgozom a sajtónak.

1974-ben, harmincéves koromban jelent meg az elsõ könyvem, egy magyar krimi, amit 1977-ben követett a második, aztán 1979-ben a harmadik és negyedik… 1981 óta nem volt év, amikor ne jelentek volna meg Nemere-könyvek, és minden évben több.

Kezdetben csak saját néven publikáltam. Ifjúsági regényeket, krimiket, politikai kalandregényeket és fõleg tudományos-fantasztikus mûveket írtam. Talán ennek „köszönhetõ”, hogy a legtöbben mindmáig mint sci-fi írót ismernek és tartanak számon. Holott már húsz éve írok társadalmi-lélektani regényeket is, manapság is számos hasonló jelenik meg tõlem.

Akkoriban kezdõdött nagy kalandom a tudomány határterületeivel, a rejtélyes jelenségekkel és emberi képességekkel. Errõl szóló könyveim nagy port vertek fel és ezek tették ismertté a nevemet.

1972-tõl 1979-ig még „rendes” munkahelyeim is voltak. Ismét voltam könyvtáros, aztán biztosítási ügynök, majd négy évig mentõápolóként dolgoztam gépkocsin, utána egy ideig voltam sajtótitkár és ismét könyvtáros. 1980 januárja óta szabadúszó vagyok, amely életformát munkaerkölcs szempontjából a legmagasabbra helyezem.

Soha nem dohányoztam, nem iszom alkoholt, még kávét sem, nem ismerek és nem is próbáltam ki soha semmilyen kábítószert. Említett titkosszolgálati jellemzésemben hangsúlyozták, hogy sok munkám, meg nem szakadó munkamániám is gyanús: ha pedig megállás nélkül dolgozom, nyilván ezzel is próbálom aláásni a néphatalmat… 1989-ben, már a rendszerváltás után írták rá a késõbb az illetékesek által kezembe adott dossziéra, hogy „társadalmi veszélyessége megszûnt”. De nem szûnt meg a munkakedvem…

1974 óta immár közel 500 könyvem jelent meg itthon, magyar nyelven. Ezek példányszáma már majdnem elérte a tizenegymilliót. Legalább egymillió példányban jelentek meg könyveim külföldön, tizennégy országban tizenkét nyelven (eddig…).

Megesett már, hogy dél-koreai folyóirat címlapjáról mosolyogtam az olvasókra, vagy hogy Teheránban perzsa nyelven adták ki egyik regényemet (ezt jobbról balra kellene olvasni, de ez nekem nem megy…). Megjelentem Amerikában és Ázsiában többfelé. Könyveimet mind az öt földrészen olvassák (de még messze nem annyian, ahány olvasóra vágyom).

Nem csak a magyar irodalom területén vagyok mennyiségi rekorder (soha magyar írónak nem jelent meg ennyi könyve, mint nekem eddig), hanem eszperantó nyelven is. (Lengyelül csak novellákat írtam, régebben.) Eszperantó nyelven írt könyveim Keleten és Nyugaton is napvilágot láttak, és sokfelé ezekbõl fordították le mûveimet nemzeti nyelvekre (holland, német, litván, olasz stb.). Ezen a nemzetközi nyelven sem írt még egyetlen szerzõ ennyit. Talán ezért választottak meg az 1990-es években kétszer egymásután a Nemzetközi PEN eszperantó csoportja elnökének. Azóta is, minden évben tõlem (is) megkérdezi a Svéd Akadémia: kit javasolok a következõ irodalmi Nobel-díjra…? (De a magyar írók szövetségébe nem vettek fel, mert úgymond: „tevékenységem a tagságot nem indokolta”.)

Itthon ma már igen gyakran írok álnevek alatt – ugyanis oly sokat dolgozom, hogy annyi könyvet egyetlen név alatt (még ha az Nemere is) nem bírna el a könyvpiac. Nõknek, nõkrõl szóló regényeket írok 3-4 nõi álnéven, a huszadik század eseményeirõl német, angol, orosz és francia álneveken, de számos könyvem név nélkül jelenik meg.

Mostanában a legtöbb könyvem vagy regény, vagy történelmi témákkal foglalkozik (nézzék meg a következõ bibliográfiában...!) az ókortól napjainkig. Kedvenc témáim a nagy diktátorok és a nagy elnyomó rezsimek, a politikai merényletek, a történelem és fõleg a rég- és közelmúlt még felderítetlen talányai, valamint a titkosszolgálatok, a kémek viselt dolgai. No és a magyar történelem, amelyrõl nem szokványos módon írok gyakran. Ezért egyes politikus olvasók alaposan meg is mossák a fejemet - lásd "Üzenõfal"!

Több könyvet írtam a mitológiákról, a para-jelenségekrõl, UFO-król, de olykor kimerészkedem a jövõbe és nem csupán a fantasztikus regények, hanem a politikai-gazdasági-kulturális jóslások területén is. Kedvenceim továbbá a fiataloknak szóló mûvek – eddig hat Micimackó-folytatást írtam, amelyek (no persze, a saját elfogult véleményem szerint!) alig különböztethetõek meg az eredetiektõl.

Szeretem kipróbálni magamat más bõrében is – tudok-e ugyanolyan színvonalon írni, mint X. vagy Y., vagy éppenséggel egy nõ, esetleg egy külföldi szerzõ...? Éveken át vezettem egy kábeltévében interjú-mûsort – az ország összes közismert politikusával folytattam beszélgetéseket. Ezek általában csak növelték ellenérzésemet a politika és a politikusok iránt.

Sohasem laktam Budapesten, még Pest megyében sem. Az utóbbi huszonkilenc évben Esztergomban éltem, ahol dombon álló házam ablakán át egyenesen külföldre és a hegyekre, a Dunára láttam. Világéletemben vidékinek tartottam magamat és bár bejártam három földrészt, itthon a legjobb. Már alig van olyan magyar település, ahová ne hívtak volna meg író-olvasótalálkozókra, sok helyre már többször is. Ezekre mindig elmegyek.

1992-ben újra nõsültem, feleségem Nemere Ilona újságíró és gasztronómiai szakíró, sok híres emberrel készült interjú és népszerû szakácskönyvek szerzõje.

Most – remélem, végleg – egy erdõs tanyán élek az Alföldön és jól érzem magamat a bõrömben. De hogyan is lehetne ez másképpen, ha megrögzött optimista vagyok? Nem politizálok, de figyelem a világot. Könyveket és mai térképeket gyûjtök. Nagy örömömre már kétszeres nagypapa is vagyok.

A tanyán sok állat él körülöttünk. Több kutya és macska, vannak madaraink és halaink. Naponta kimegyek a saját kis erdõmbe sétálni, ilyenkor elkísérnek az állatok. Beszívom a szabad levegõt, és jól érzem magamat. Nincs pénzem, mert mind elutazgattam a világban, könyvekre költöttem. De nem feledem: enyém a Föld, enyém az égbolt a maga rejtelmes kozmoszaival, miénk a végtelen tér. Enyém a fantáziám és a szebb jövõbe vetett töretlen, világnagy hitem.
Így és ezért élek.