Egy szokatlan önéletrajz


Nemere Istvánnak hívnak, 1944. november 8-án születtem Pécsett. Nem voltak azok könnyû hetek a város számára, javában zajlott a második világháború, ráadásul én is a világra jöttem. Ezt a kettõs csapást Pécs nehezen vészelte át.

Anyai nagyanyám, Szabó Erzsébet tihanyi halászok ivadéka volt, mint cseléd került nagyapám ottani nyaralójába, aztán hogy, hogy nem, egyszercsak megszülte az anyámat és akkor nagyapám, néhai Kiss Lajos feleségül vette. Ez a nagyanyám kicsi, kontyos és gyakorta zsémbes asszony, ámde remek szakácsnõ volt. Az öregurat Pécsett sokan ismerték, övé volt a Hotel Kikelet és a két háború között õ bérelte a várostól a Nádor Szállót. Így életem elsõ néhány - még eléggé öntudatlan és emléktelen - éve szállodákban telt el. Talán azért szeretek azóta is utazni, és otthonosan érzem magamat több világrész jobb-rosszabb hoteljeiben.

Másik nagyapám eleki sváb származék, aki 1916-ban (apám ekkor három éves volt) eltûnt a Piave mellett, a világháború borzalmaiban. Nagyanyám hét gyerekkel maradt egyedül, de felnevelte õket. Igaz, nem volt könnyû dolga. Mint a mesében: csak a legkisebb fiút tudták taníttatni. Nagy szerencsémre éppen õ lett az apám. Nemere (azelõtt sokáig, velem együtt: Niedermayer) Ferenc Pécsett járta ki az orvosegyetemet, szemész lett és egyszer egy társaságban összefutott a szállodás nagyapám tizenhét éves csitri lányával. A kislány csak teniszezni, zongorázni, táncolni tudott, máshoz nem értett. Nagy lett közöttük a szerelem, amit mindenki ellenzett (talán ezért lett belõle házasság…). Nagyapám szállodájába járt az akkori Magyarország úri krémje, a felsõ tízezer, és õ, a tamási néptanító törvénytelen fia nagyon szeretett az urak fényében sütkérezni. Lányát is valami grófnak szánta – volna. De jött a sváb parasztgyerek-orvos és némi közelharc után elérte, hogy Kiss Mária a felesége lett. Apám ekkor harminc, anyám viszont még tizennyolc éves sem volt.

Nem voltam szerelemgyerek. Kiszámoltam ám, hogy csaknem tizenegy hónap tellett el szüleim esküvõje és az én világrajövetelem között. Pedig milyen szívesen írtam volna bele az életrajzomba, hogy már születésem is milyen kalandos volt… Hát ez nem jött össze. De amit lehetett, azt késõbb pótoltam. Apám csak két évvel késõbb látott meg, amikor hazajött a (nyugati) hadifogságból.

Az államosítás véget vetett az álmoknak – a mi családunkban is. A sváb család nagyobb részét kitelepítették Németországba, vagy a Szovjetunióba hurcolták. A szállodás nagyszülõknek nem volt már mibõl élni, hisz az államosítás során mindenüket elvették. Nagyapámék visszamenekültek kis tihanyi házukba, és mint „átkozott kapitalisták”, az új „népi demokratikus” rendszerben természetesen nyugdíjat sem kaptak.

A mi háromtagú kis családunk akkor Veszprém és Somogy megyei falvakban élt, ahol apám általános (körzeti) orvoskodott. Anyám, az úrinõ, hirtelen szembetalálta magát a háztartás, a falusi állattartás gondjaival, de egészen jól megtanult fõzni, varrni.

Én remekül éltem falun, azóta is ezt szeretem. Ám egyszercsak óvodába küldtek, de a nyájszellem már akkor sem volt nekem kedves, így a harmadik napon egyedül hazamentem az intézménybõl és közöltem szüleimmel, hogy én pedig nem fogok óvodába járni. Elfogadták a döntésemet. Lehet, ilyen tekintélyem volt már? Vagy csak kitartó makacsságom hatotta meg õket? Mindenesetre így lett, nem is mentem el többet. Sajnos késõbb ugyanezt nem tudtam elérni az iskolával (pedig megpróbáltam, nem is egyszer!).

Már akkor imádtam az állatokat, nálunk is mindig volt disznó, kutya, macska, galamb, tyúkok, még kecske (!) is, ezért egykori úrilány anyámnak meg kellett tanulnia kecskét fejni is.

Nem féltem semmitõl, bebarangoltam a környéket, hat-hétévesen egész napokat töltöttem a falun kívül. Nem az iskolában tanultam meg olvasni – érdekes módon inkább feliratokról, plakátokról. Ezek voltak a koreai háború évei – máig nem feledtem a falakon a feliratokat: „El a kezekkel Koreától” – gondolom, az amerikai imperialisták alaposan beijedtek, megtudva, hogy már Balatonendréden vagy Pécselyen is kritikusan kiplakátolták õket…

Laktunk Tihanyban is, a nagyszüleimnél, ahol aztán késõbb, húszéves koromig minden nyaramat töltöttem. Nagyon jól ismertem a félszigetet és ma sem tévednék ott el.

Boldog gyermekkorom lett volna – ha nem kell folyton iskolába járni. Számomra az iskola tizenkét éve – a gimnáziumi érettségiig – egyetlen hosszú, folyamatos gyötrelem, félelmek és megaláztatások forrása volt. Nem hiszem, hogy akadt az országban még egy gyerek, aki annyira elvágyódott volna onnan. Akinek a vakáció azt a szabadság-érzést jelentette volna, mint nekem – akkor is, ha az csak egy vasárnap volt, nem több!

Már csak azért is, mert alig néhány jó tanárom volt, a többiekre nincs miért emlékeznem. Már tíz-tizenegy évesen írtam néhány olyan dolgozatot – naná, hogy irodalomból! – amelyek feltûnést keltettek még a tanárok között is. Csak az irodalmat, a történelmet és a földrajzot szerettem, a többi tankönyvet számomra eredeti kínai nyelven írták, feltehetõen pekingi nyelvjárásban, mert a legtöbbjükbõl sohasem értettem egyetlen szót sem…

Így nem csoda, hogy mire elvergõdtem a folyamat végére, egészen másféle dolgokon járt az eszem. A világ kinyílott elõttem, elõször csak könyvekbõl ismertem meg, aztán másképpen is. De az iskola beláthatatlan traumákat okozott, olyan magatartásokra kényszerített, amivel máig nem tudtam kibékülni, leszámolni. A zsarnokság egy formája volt és minél inkább haladok elõre az idõben, annál inkább meg vagyok errõl gyõzõdve.

Hétévesen kezdtem iskolába járni, majdnem tizenkilenc voltam, mire befejeztem. Az akkor még a veszprémi Várban terpeszkedõ Lovassy László gimnázium negyedik osztályában félévkor három tárgyból (fizika, matematika, orosz) buktam. Év végére kettõt kijavítottam, így csak a matematika maradt (õsi) ellenségem. Ha magatartásból bukni lehetne, elsõként repülök. Rossz magaviseletem miatt az iskola továbbtanulásra nem javasolt – pedig akkor még filmrendezõ szerettem volna lenni. Ma már nem szeretnék.

Minden jobb gyümölcs õsszel érik – jegyeztem meg, amikor 1963 szeptemberében pótérettségiztem. Irodalom és történelem négyes, földrajz ötös – a többi kettes vagy hármas jegyekkel díszelgett testre szabott okmányaimban. Nos, ilyen bizonyítvánnyal akkoriban nem igazán gondolhatott az ember továbbtanulásra. Miután végsõ kétségbeesésemben a (szülõi nyomásra, kedvetlenül) megpróbált tanárképzõ is elutasított, a munkába menekültem.

Lényegében 1963 nyarától kezdve dolgozom. Meg azelõtt is minden nyári szünetben azt tettem. Voltam gépgyári segédmunkás, dolgoztam erdészetben, voltam balatoni mentõcsónakos és megfordultam könyvesboltban eladóként. Voltam katona Budapesten és földmérõ az állami térképészeti hivatalban. Körmöltem kataszteri iratokat, lovas kocsin jártam a Balaton-felvidéket, hogy térképeket rajzoljak. Dolgoztam egy nagy kórház proszekturáján mint boncsegéd (vagy háromszáz embert boncoltam fel saját kezûleg, és mondhatom, sokat tanultam ott!). Egy nyáron át statisztaként dolgoztam a Hunnia filmgyárban.

Még a gimnáziumi években megtanultam az eszperantó nyelvet, így aztán hamarosan kapcsolatba kerültem külföldi eszperantistákkal. 1964 nyarán egy fiatal lengyel tanárnõ jött barátaival a Balaton partra, tolmácsuk voltam, késõbb a hölggyel közelebbi kapcsolatba kerültünk és azon év telén – életemben elõször – külföldre utaztam: Csehszlovákia, Lengyelország volt az úti cél.

Krakkóban egy másik lengyel barátomnál laktam, és egy este az utcán majdnem elgázolt egy fekete Volga, amelyet a bennszülöttek szerint egy Wojtyla nevû fõpap vezetett. Az illetõ késõbb a Vatikánban tûnt fel, ahol szintén megfordultam, de akkor már nem akart elütni.

Következõ oldal >>>