Interjú Nemere Istvánnal
Beszélgetõtárs: Michael Mansfield
A februári Penna exkluzív interjújának alanya a Pen International, az írók nemzetközi szövetsége eszperantó tagozatának volt elnöke, a hazai tudományos-fantasztikus irodalom éllovasa, egykori újságíró, mûfordító, sokféle irodalmi mûfajban járatos író, negyvennél is több írói álnév birtokosa és végül, de nem utolsó sorban: több mint ötszáz kötet alkotója. Igen, kitalálhatták már. Nemere Istvánnal beszélgetek az irodalom jelenérõl, jövõjérõl, hivatásról és az olvasás népszerûsítésérõl…
MM: – Szoktál újévi fogadalmat tenni? Akár szakmai szempontból?
NI: – Semmilyen újévi fogadalmat nem szoktam tenni. Az a tény, hogy egyik napról a másikra egyet ugrik az évszám, engem nem szokott kötelezni semmire. A lényeg a munka, az pedig szinte „átfolyik” egyik napról a másikra, és így egyik hónapról vagy évrõl a másikra.
MM: – Nagy rálátásod lévén hadd kérdezzem meg, hogy így, egy új esztendõ startkövénél hogyan látod a hazai irodalom, esõsorban a regényirodalom helyzetét? Mi várható 2010-ben a te meglátásod és tapasztalataid szerint?
NI: – Megtisztel, hogy „nagy rálátásról” beszélsz, de attól ez még nem lesz igaz. Elég keveset foglalkozom ugyanis a mai magyar – kicsit nagyképû kifejezéssel: kortárs – irodalommal. Nincs is idõm olvasni az új mûveket. Lehet, hogy ez káros bezárkózás, de azt hiszem, én „elég vagyok magamnak” és merem remélni, hogy az olvasóimnak is. Vagyis nem nagyon olvasom a kortársaimat, mert egészen másképpen, másról és másért írnak, mint én. Õk nagyon is benne élnek a mi mai világunkban és a legtöbben közülük csak arról tudnak írni. Én meg szabadon csapongok a múltban, jelenben és jövõben, legalább nyolc mûfajban, nem ragadok le sehol. Ezért úgy hiszem, több embert érintenek meg az írásaim, többeknek tudok mondani valamit, ami remélhetõleg hasznos lehet nekik. Amúgy a regényirodalomnak most is van jövõje. Ahogyan pár ezer éve, az emberek most is szeretnek történetet szövögetni, mesélni szóban és írásban egyfelõl – ezek az írók – másfelõl azokat legalább gondolatban átélni, ezek az olvasók. Vagy a filmnézõk – ugyanis a megfilmesített történetek egy tekintélyes része regényként született meg, a másik felét ugyan eleve filmnek írják meg, mégis, éppen olyan „történetmesélõ, történetkiagyaló” emberek írják õket, mint az írók. Sokszor éppenséggel ugyanazok. Nem választhatóak el egymástól. Hasonló a helyzet a színdarabokkal, drámákkal is. 2010-ben szerintem semmi különlegeset nem fogunk látni és tapasztalni az irodalomban (bár a lelkem mélyén szeretném, ha én kitalálnék egy új mûfajt, vagy egy új közlési módot, és az lenne az év meglepetése…) De megnyugtatok mindenkit, hogy ettõl azért nem kell tartania.
MM: – Pedig igazán érdekelne, miféle újdonsággal tudnál elõállni. Egyáltalán kitalálhatunk valamit, ami újnak számít? Hiszen annyian mondják, hogy „már nincs új a nap alatt”, ami a mûvészeteket és az irodalmat illeti.
NI: – Valóban nincs új a nap alatt, de én azért nem adom fel. Még mindig él bennem az az irracionális (?) remény, hogy fel-ki-megtalálok egy új mûfajt, amit eddig még senki nem talált ki. Vagy két olyant ötvözök össze, amivel szintén egy új kifejezési formát is találhatok. Most még errõl nem beszélhetek, mert az intenzív töprengés idõszakában vagyok, de ha valamit kitalálok, hamar tudni fogod te is, mások is.
MM: – Válságok korát éljük, így az olvasói, könyvmegjelentetési válság idõszakát is. Arra lennék kíváncsi, van-e recepted arra, hogy miként lehetne a hétköznapok emberét újra a meseszövés, a regények és az irodalom bûvkörébe bevonni. Megváltoztatható-e az a látványos és szomorú távolságtartás az irodalomtól, az olvasástól? Mi a véleményed errõl? Ez egyben a Penna magazin éves körkérdése lesz, amit elsõként neked szeretnék feltenni.
NI: – Mivel megveszekedett optimista vagyok, hát persze, hogy erõsen remélem: nem következik be tragikus szakadás a könyv és az olvasók között. Természetesen az, hogy könyv, is változik már. Kértek tõlem hangoskönyvet, egyelõre néhány régit tesznek át „hangra”, ami megjelent igazi könyvkén. Vagyok már olyan idõs, hogy egy kissé „maradi” módon kijelentsem: az „igazi könyv” a papírra nyomott, összefûzött lapokból álló, fizikailag is létezõ, megfogható, megszagolható, polcra feltehetõ és onnan egy mozdulattal bármikor levehetõ tárgy, minden más csak modernebb és valamilyen értelemben szegényesebb változata. Ne feledjük: a könyv mai formájában négyszáz év alatt alakult ki, és lett nélkülözhetetlen része az életünknek. Persze tudom, nem mindenki életének. Sok vállalkozó, kereskedõ is szereti a könyveket, kedvencük is van: a fõkönyv… Amikor a könyv hanglemez formájában jelenik meg, vagy szinte csak virtuálisan létezik, elektronikusan, letölthetõ és úgy olvasható – az is könyv, persze, csak nem az „igazi”. De ezen hamar túllép a világ, és valahol szép is a dolog, mert nem kell hozzá erdõket kiirtani, hisz nem papírból készül.
MM: – Tehát „megveszekedett optimistaként”, mint mondtad, vallod, lehet ma a könyvek felé terelni az embereket és az olvasás szeretetére nevelni. Vajon mi a különleges módszer?
NI: – Nincs receptem arra, hogy miként lehetne az embereket olvasásra csábítani. Az biztos, hogy a könyvek sorsa nagyban múlik a terjesztésen, és ez nem csak Magyarországra vonatkozik. Arra várni, hogy bejön a vevõ a boltba és majd ott megtalálja, amit keres, ma már naivitás. A könyvet el kell juttatni az olvasóhoz, akár a maga fizikai valóságában – árulni mindenütt, ahol olvasó emberek megfordulhatnak, még vásárokon, búcsúkban, strandokon, fesztiválokon is – vagy legalább tudatni vele, akár a neten, hogy megjelent egy ilyen mû, errõl szól, kiknek való, ha érdekel, rendeld meg, vedd meg, vagy legalább gyere be érte!
MM: – Gondolom, segítség lehet a fiatalabb generációk szellemi „meggyurmázása”,jó értelemben vett megdolgozása, irányba terelése is…
NI: – Mindenképpen, hiszen sok múlik az iskolán. Nem kell kötelezõ olvasmány, inkább azt kellene a gyerekekkel tudatni, hogy mindig voltak, vannak és lesznek „mesélõ emberek”, akik a maguk történeteit bármilyen formában mások elé tárják. Ezek az emberek írnak könyveket, színdarabokat, meséket, csinálnak filmeket és operákat és bármit – ezek mind egy-egy történetet mesélnek el, és ennek milyen haszna van az ember számára egész életében. De ne legyünk naivak, az általad említett távolságtartás az irodalomtól mindig is volt! Régen az analfabétizmus miatt, késõbb más okokból, de mindig csak a „mûvelt” társadalmaknak egy kis része – ez mindig kevesebb volt 10 százaléknál, meggyõzõdésem szerint – olvasott egyáltalán. A könyvekért pénzt adók száma, aránya ennél is kisebb volt és ma is az mindenhol ezen a bolygón. De legalább ezeket az olvasókat kéne megtartani. Az író munkája-feladata e téren: írjon minél olvasmányosabban, tanulságos, érdekes történeteket gyerekeknek és felnõtteknek. Ennyi, ami ebbõl a munkából rám – ránk – hárul.
MM: – És én magam és a Penna részérõl ehhez a munkához kívánok neked további erõt, egészséget. És kívánok még legalább ugyanennyi kötetet. Köszönöm a beszélgetést.