Nem sok vizet zavar
Yola még csak hat hete dolgozott a kórházban, ezért sokat elnéztek neki. Pedig elhatározta, hogy itt megállapodik, és komolyan veszi a feladatokat. Még csak húszéves volt, de tizenhatnak se látszott. Rövid, fiús haja volt, kicsit elálló fülei, nagy szeme, lassú mozgása. Talán a főorvos azért küldte őt a rendelőbe, hogy belerázódjon a dolgokba. Ott naponta vagy száz beteggel találkozhat, mint kisegítő nővér, kézre adja az orvosoknak az injekciókat, kötszereket, elküldhetik ezért-azért. Nem sok vizet zavar, vélték.
Azon a péntek reggelen is a rendelőben volt. Kint a váróban vagy negyvenen ültek és álltak, a legtöbben vérvételre jöttek. Yolát elküldték valamiért a házi gyógyszertárba, és amikor visszajött, az egyik orvosnő így szólt:
- Itt van ez a fecskendő, magam szívtam fel. Csak Bertels úrnak adhatjuk be, nehogy másnak. Egy szívbeteg biztosan meghalna tőle.
A lány visszatért a helyére, látta az előkészített fecskendőt, közben a másik orvosnő arra kérte, szívjon fel egy másikat, mondta is a nevét. A két fecskendő a fehér asztalon egymás mellé került. Amikor bejött a következő beteg, és a nevét mondta, Yolában minden jéghideg lett, megmerevedett.
Amberson! Alig mert ránézni. Hogy megöregedett! Amberson nem ismerte meg őt, nem is nézett a fehérköpenyesek arcába. Súlyos szívbeteg, mondta valaki. Yola talán kilenc vagy tíz lehetett, amikor a többi árva gyerekkel belopóztak Amberson kertjébe, egy kis almát lopni. Az öreg bottal támadt rájuk, és Yolát többször is úgy megütötte, hogy utána hetekig viselte a nyomát a karján, vállán. És még a csontja is fájt sokáig. Akkor határozta el, hogy egyszer bosszút áll ezen a vadállaton. Mellesleg mind a mai napig látszik az egyik ütés nyoma. A fájdalom ismét ott lüktetett benne. A gyermekotthon, a szülőnélküliség, az elhagyatottság érzése...
Senki sem figyelt rá. Amikor látta, hogy a várt beteg helyett Ambersont vették előbbre - a másik túl lassan vetkőzött -, Yola észrevétlenül, saját teste takarásában, gyorsan megcserélte az egymás mellett fekvő fecskendőket. Aztán indult, hogy segítsen egy vérvételes úrnak feltűrni karján az inget. Fél szemmel odalesett. Az orvosnő megragadta a hozzá közelebb eső fecskendőt, hogy beadja Ambersonnak - valami megtört a lányban. Nézte, ahogyan a tű közeledik az öreg bőréhez, és hirtelen elhalkult a világ. Nem fájtak a régi sebek, az árvaház sem.
- Ne doktornő, ne! - kiáltotta. A tű hegye már belefutott volna az izomba... A doktornő Yolára nézett, aki az asztalra mutatott. A másik fecskendőre. A doktornő elsápadt.
- A lány megmentette az életét, Amberson úr - mondta. Gyorsan kicserélte a két fecskendőt. Amberson, miközben a karjába döftek, lassan felemelte a fejér. Talán megismerte a lányt, talán nem. Yola meredten nézte őt, aztán elment onna.
Amikor visszajött, Amberson már távozott. A doktornő hálásan kinyújtotta a két kezét.
- Nahát, ki hitte volna! Milyen ügyes maga, Yola. Megmentett egy életet... Itt a helye ezután is! És mi még azt hittük, nem sok vizet fog zavarni.
Yola igazából nem is tudta, minek örül annyira, miért érez belül olyan meleget.
Nemere István
Megjelent: Terefere 2010. április