Mindenből csak egy
"De ki pótolhat egy embert?" - kérdezte Brian Aldiss egy régi novellája címében. A modern orvostudomány megadta rá a választ: önmaga. De mi van, ha pont az eljárás tökéletessége miatt veszítünk el valamit, ami a legdrágább számunkra?
A Klondike völgye kitárulkozott előtte. Ezen a bolygón biztosan ez a legszebb táj, gondolta Rem. Igyekezett nem gondolni semmire főleg nem arra, ami annyira fájt neki. Most csak nézte a völgyet, és örült. A nap szemből sütött, kissé zavarta is. Tenyerét emelte hát homloka elé - úgy nézett ki, mint aki tiszteleg a látványnak. És a lelkében tulajdonképpen ez történt.
Sokáig állt, nézte a kékes párákat, a zöld hegyet, a völgy mélyén kanyargó folyót. Szerette ezt a vidéket. Nem itt született, már régóta itt lakott azonban, és tetszett neki, nagyon. Jól érezte magát - de csak ha a földet, a völgyet, a hegyeket nézte. Az emberekkel nem tudott kibékülni.
Lehet, az állatokkal sem? Madár röppent arra, surrogott apró szárnya. Rem gyanakodva nézett utána, mígnem szétfolyt apró teste a távolban, eltűnt a szeme elől. Aztán valami mászott a kezén - hangya volt, apró, tudatlan és védtelen, ám kitartó. Lepöckölte hát, undor nélkül, mégsem örömmel. Visszament a kocsihoz. A hidrogénmotor csaknem zajtalanul indult.
Rem a régi úton haladt Klondike Falls felé. A kilátást néha eltakarták a lombok, aztán lassan lefelé indult a szerpentinen. A műutat nemrég újították fel. A völgyvidék lakói igazán nem panaszkodhattak. Még mélyfúrású kutakat is kaptak. A mezőkön szépen nőtt a gabona. Valamivel odább kukoricatábla következett, Rem lassított. Máskor is csinált már ilyesmit, és most sem tudott ellenállni az ötletnek. Pedig ettől sem szokott felderülni a lelke.
"Mazochista lettem?" - jutott eszébe. Nem tehetett semmit, a kukorica vonzotta. Leparkolt az út szélén, átkelt az árkon, és máris ott állt a legszélső sor mellett. Tudat alatt mindig azt remélte, hogy most mást fog látni - de nem, a helyzet nem változott, nem is változhatott. Megnézte a legközelebbi tövet. Csillogó szép zöld a levele, csak a végén van egy kis barna folt. Rem odébbment, a következő tövet nézte. Annak is ugyanott volt egy levele és azon ugyanott az a kis barnás folt. Utána felemelte a tekintetét - a kukorica már akkorára nőtt, mint ő maga és látta a termését is, három cső feszült bajuszos burokban.
Mindegyik tövön három cső van s mindegyik az érésnek ugyanabban a fázisában. És lám, ott fenn van egy kisebb levél, azon egy hasadás. Nem a szél okozta, nem madár. Végignézett a soron ameddig ellátott - mindegyik tövének ugyanazon a levelén volt egy ugyanolyan hasadás. "De ettől a termés még ugyanolyan jó lesz" - jutott eszébe a mondat, amit nemrégen hallott egy tanácskozáson. A völgy a mezőgazdaságáról híres, itt mindenki abból él.
Mindenki.
Lassan ballagott vissza. Gyanakodva nézte még a füvet is a lába alatt, meg az útszéli gazokat. Atán már menetközben a fákra is figyelt. Majd végre észrevette magát, sóhajtott és igyekezett másra gondolni. Ha kissé oldalra hajolt, éppen látta az arcát a visszapillantó tükörben. A bőre már nem olyan feszes, mint régebben. A férfi kor delén volt, 45 múlott.
"Persze lehet, hogy 100 évet is élek majd" - tette hozzá majdnem automatikusan. Mint mindig, ahányszor saját korára gondolt. Még egy gyanakvó pillantás - mostanában sokszor állt a tükör előtt, valamiféle árulkodó jeleket keresve magán -, aztán visszahúzódott a helyére. A városhoz közeledett.
Klondike Falls semmilyen sem volt. Mint ezer más kisváros. Az emberek foglalkozása rányomta bélyegét. Az erősen tűző nap alatt traktorok pöfögtek, valaki egy kombájnt vontatott óvatosan. Műanyag zsákokban műtrágyát vittek egy pótkocsin, a jármű óvatosan kanyarodott be, Rem fékezni kényszerült. A főtéren is volt néhány vetőmagbolt, vegyszerek szaga szállt. Egy ciszternaautó robogott el, hátul a csapjából még folyt a víz, vékony fekete csíkot hagyott az aszfalton, ami hamar felszáradt.
Aztán máris átjutott a városközponton, és a túlsó felén haladt, kifelé. Örült, hogy átment a patak hídján is, az afféle biztonsági határt jelentett számára - a város eddig terjeszkedett, nem tovább. Az ő háza, gazdasága távolabb terült el, keskeny út vezetett be az árnyas fák alá. Szerette ezt a pillanatot, a hazatérés jó érzés volt, utánozhatatlanul kellemes, szétterjedt a mellében, szinte ott lapult benne melegen.
A házban először a gyerekekkel találkozott. Mind az öt feléje rohant. Most volt alkalma megnézni a köztük levő különbséget. Elégedetlenül csóválta a fejét, mert ilyent alig látott. Hasonlítottak egymásra, de mintha egykorúak volnának. Holott az első és az utolsó között 7 évnek kéne látszania.
- Apu, apu! - kiabálták egyszerre, éktelen hangzavart keltve: - Korra kitört egy ablakot! Dan elcsavargott és csak most jött haza! Boss nem ette meg a főzeléket!
- Árulkodó banda! - vicsorgott rájuk Rem, ettől megijedtek és elhallgattak. A férfi csak akkor mosolyodott el, persze nem vitte túlzásba, nehogy azt higgyék, máris megbocsátotta mindegyikük aznapi bűnét.
A teraszon megjelent Crinna is, szeme fölé tette tenyerét. Erősen tűzött még a nap, akkor már éppen a lenyugvó.
- Gyertek vacsorázni! - közölte kissé lemondóan. A konyhában három robot is volt, most a közeledő emberek elől félrevonultak, a fal tövében álltak, míg ismét tiszta lett a terep. Crinna a kezükbe adta a tálakat, és mondta, melyik kié. A kis kerekeken, halk zümmögéssel haladó, emberre nem nagyon emlékeztető gépek az asztalhoz gurultak. Tudták, melyik családtag hol ül és oda tették a leveses tálakat. A legkisebb gyerek, Brom kapta a legkevesebbet, azt sem fogja megenni, utálja a levest. De nem ülhet egy üres tányér mellett, amíg a többiek esznek - éppen elégszer elmondta neki az anyja.
- Mi van a kutyával? - kérdezte Rem. Seholsem látta az állatot, pedig az máskor mindig ott ül a küszöbön és néz befelé. A kis Brom válazolt, szőke fürtjei ide-oda kunkorodtak a fején:
- Pótolható - jelentette ki vékony hangon, de igen határozottan. Öt évének minden koraérett bölcsessége ott ült az arcán, miközben a tányér fölött az apjára pillantott.
- Mi az, hogy pótolható? - döbbent meg Rem.
- Brom azt akarta mondani, hogy a kutyát elütötte egy autó - sietett a válaszzal a felesége. Crinna egyszerre figyelt az asztalra, a gyerekekre és a robotokra, amelyek már a következő fogást szedték ki a nagy mikróból. Így hát csak annyit tett hozzá: - Már beküldtem a rendelést az Intézetbe, ott meg van a mintája, estére el is hozzák.
- Szóval pótolható - mondta ismét Brom, és a szemét még mindig apjára függesztette. Rem maga sem tudta, miért lett olyan ideges. Éppen az ilyen jelentektől félt már régóta, tudat alatt. A többi kölyök nevetett egy sort, majd Korra a nagyobbik lány megjegyezte:
- Dan is pótolható lesz hamarosan. Ha megint elbukik az iskolában a nagy számítógépes teszten, kivágjuk, és szerzünk helyette egy másik gyereket.
- Olyant kérek, aki nem húzza meg a hajamat - így Xilla, a kisebbik lány. A fiúk csak vigyorogtak, de lehajtották a fejüket, hogy apjuk ne lássa. Rem persze így is észrevette, és csak nőtt benne a feszültség.
- Dant egyszer már pótoltuk - szaladt ki Boss száján. A legnagyobb fiú - már majdnem 12 volt - vigyorogva tekintett körbe. Nem szégyellte. Crinna rászólt.
- Erről nem beszélünk, világos?
Jöttek a robotok a második fogással. Az üres tányérokat az egyik karjukkal leszedték, a másikkal az emberek elé rakták a tele tányérokat. Vizet is töltöttek a poharakba. Dan lehajtotta a fejét, vörös volt az arca, halkan mondta:
- Nem is igaz.
- De igaz! - vágta oda neki Korra. Rem csak ült, eléggé bénán és ennek maga is tudatában volt. Most kellene beavatkoznia. Ám csak hazudhat, fogta fel. Bármit mond is, igazságtalan lesz és hazug. Talán ő is elvörösödött? Mert Crinna olyan furcsa tekintetet vetett rá. Hát, alig várta az étkezés végét. Miközben a robotok a mosogatógépbe pakoltak, a gyerekek pedig elrohantak - Korra még mindig Dant cukkolta -, a férfi megkönnyebbült.
De nem eléggé. Kiment hát a ház elé. Aztán le a teraszról, hátra a kertbe. Ez már Crinna birodalma volt, kisebb és nagyobb díszes cserepekben sorakoztak a virágai. Petúniák, muskátlik. A földbe ültetve a dáliák hosszú sora és mind egyforma. A kert fölött verebek szálltak el. Rem gyanakodva szemlélte őket, eléggé távol voltak tőle és mind kicsi, sietős, röppenős. Aminthogy a ház tetején burukkoló galambok is.
Crinna utána jött. A gyerekek messze voltak, a kert meghitt csöndje kedvezett egy meghitt beszélgetésnek. Az asszony biztos ezt is várta el. Divatos, rövid tunikája csak félig takarta combját, saruja alig csikordult a kerti ösvény fehér kavicsain. Rem palástja még rövidebb volt, nem éppen a legutolsó divat szerinti, hisz alig ért a csípőjéig. Sokszínű nadrágja sem fedte a lábszárát.
- Nem vagy túl jókedvű - kezdte Crinna.
Rem csak egy pillanatig gondolkodott: - A kutyával mi történt?
- Mondtam, hogy elütötte egy autó. Tudod, olyan nagy teherkocsi, amivel a kertből viszik el a gazt a bioerőműbe.
- És muszáj volt látniuk?
- Szegény állat rögtön elpusztult, egy pillanat alatt. Én dolgoztam, a felügyelő robotok az autó közeledtére lezárták a kapukat, de a kutya már régebben ásott egy lyukat a kerítés alatt. Brom is látta a halott állatot, sírt is, amikor hazajöttem. A többiek jól viselték.
- Hát persze, mert tudják, hogy "pótolható" - tört ki a férfi.
Crinna csodálkozva nézett rá.
- Most mi a bajod? A klónozásról már az iskolában is tanultak, Brom meg az idősebbektől hallott róla. Ez a huszonegyedik század közepe, édesem. - Az asszony hozzásimult, és egyik ujjával finoman megkopogtatta a férfi mellét. - Helló, ébresztő! Jó reggelt, itt a modern idők szava!
Remnek most mosolyognia kellett volna. És ha azt teszi, ha többé nem emlegeti a kutyát, amely holnap ismét ott fog szaladgálni az udvaron, a régi kutya emlékeivel az agyában, tehát pontosan ismerni fogja az összes családtagot, sőt, még a kiszolgáló robotokat is - ha most úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, akkor az élet megy tovább. Mint eddig, mint eddig. Mint ma és holnap és holnapután. De megint maga előtt látta a kukoricás egyforma fegyelmezett sorait, a leveleket, a csöveket... Nem bírta tovább.
- Utálom ezt a világot! - fakadt ki dühösen. Crinna csodálkozva nézett rá, ő meg csak tovább kiabált. - Utálom a klónokat! A klónkutyát, a klónkukorica földet, a klónfákat, a klónmadarakat!
- De szívem... ez olyan, mint ha száz évvel ezelőtt valaki az autók ellen lázadt volna. Vagy a mozi, a filmek, a tévé ellen. Vagy ötven ezzel ezelőtt széttörték volna a számítógépeket...
- Biztosan voltak ilyenek is, csak nem tudunk róluk - mormolta a férfi tehetetlenül. Körülnézett: - Van fogalmad róla, milyen világban élünk? Ha meghal a tengeri malac, a macska, a kutya, a kertben a láma vagy a kalitkában a papagáj, akkor klónozzák. Te is klónnövényeket ültetsz, minden petúniád egyforma, a dáliák között sincs semmi különbség. Téged ez nem zavar?
Crinna nem értette a dolgot, még mosolygott is: - De hát ez van manapság, Rem. A petúniákat nem támadja meg semmilyen betegség, mert ellenállóak. A kukorica is sok termést hoz, ha minden tövön három cső növekszik. Mindig voltak új találmányok, amiket aztán elfogadtak, és kész.
Rem már nyitotta a száját, hogy a felesége szemébe vágja: "Te is új találmány vagy!", de gyorsan elkapta a szemét. Még emlékezett arra a napra, nagyon jól emlékezett. A negyedik gyermek születésekor lépek fel komplikációk Crinnánál. Az első, az igazi Crinnánál. Az orvosok igyekeztek, de a gépek sem bírták az iramot, valamilyen addig rejtett szívbetegsége volt a feleségének, amiről senki sem tudott... Háromszor is újraélesztették a szülés alatt, Xilla ugyan baj nélkül a világra jött, de Crinna...
Még jó, hogy úgyis kórházban volt, Rem hát azt mondhatta a nagyobb gyerekeknek, anya még beteg, majd később hazajön. És egy napon haza is jött. Nem a kórházból, hanem az Intézetből. De ki tudhatta, honnan indult az a légitaxi, amely egyszer csak leereszkedett az udvarukban...
Most hát Rem hallgatott. Ez a Crinna nem tudja, hogy ő nem az eredeti, az egyetlen Crinna. Hogy már csak a második. Rem olykor ezzel álmodott - de akkor nem Crinnát klónozták, hanem őt magát. "Hát ha én is klón vagyok, hátha volt egy balesetem, és Crinna eltemetett, nem szólt a gyerekeknek, klónoztatott, és most itt vagyok?" - tette fel a kérdést, és ilyenkor hideg verejték csorgott a hátán. Fel is ébredt mindig, szerencsére.
Az asszony belekarolt:
- Gyere, menjünk sétálni az erdőbe! És mesélj!
Crinna már tudta, hogy a férje szereti az erdőt. De hogy miért, azt csak most kezdte sejteni. Tíz perc múlva kiértek a patakpartra, messze voltak a város házai, a csillogó antennák. És közeledtek a fekete fenyők hosszú, sötét sorához. Rem megnyugodott, de a keserűség nem múlott el belőle.
- Emlékszel? Amikor Dan megkapta azt a fertőzést. Rögtön kórházba vitték. Gyors lefolyású volt, valami egzotikus nyavalya, az óvodába hurcolta be azaz új ázsiai gyerek, aki aztán szintén.. - legyintett. Crinna bólogatott.
- Tudom, szegény Dan meghalt. De klónoztuk. És most él a gyereked, nem? Emlékszel, mennyire fájt, amikor csak az üvegfalon át láthattuk? Hogyan szenvedett szegénykém? - Crinna most elfordította a fejét. Rem tudta, hogy könnycsepp ül a pilláin, és neki is elszorult a torka. Amikor elmúlt a kellemetlen érzés, Crinna csak annyit mondott: - Ha nem lenne klónozás, Dan sem lenne.
- "És te sem lennél" - gondolta a férfi. A keze elindult a levegőben, aztán a nő vállára talált, magához húzta, ölelte kétségbeesetten és szerettel egyszerre. Halkan mondta, hogy a világ se hallja, csak Crinna, az ő Crinnája.
- Most mindenből sok van, érted? Sok egyforma. Ezelőtt mindenből csak egy volt. A kukoricaföldön minden tő más volt, az egyik satnya, a másik délceg, a harmadikon csak egy cső volt, a negyediken négy is...
Crinna is ölelte a férfit, azután behunyt szemmel folytatta.
- Biztosan voltak petúniák, amik hamar elhervadtak, volt olyan is, amelyik szépen virágzott, hosszan... Most mind egyforma, egyszerre virágzik, de mindegyik él, és ha mégis baja esne, azonnal pótolható.
A szó ezúttal nem ébresztett Remben olyan keserűséget. A fenyőket nézte, már közelről:
- Mindenből és mindenkiből csak egy volt... Most nem így van. Ezzel elvették a fájdalmat is tőlünk, érted, Crinna? Régen sírtak a gyerekek, ha a kutyájukat elütötte egy autó, emlékeztek rá, beszéltek róla később is. A régi családi fotókon örömmel fedezték fel újra és újra. Az a kutya csak egyszeri volt. Csak egyszer élt, és másik kutya nem pótolhatta.
- Rem, a gyereked meghalt, most mégis itt van velünk. Majdnem ugyanaz, mint a régi Dan volt.
- Majdnem ugyanaz - ismételte a férfi. Közben a fenyők alá értek. Rem észrevette, hogy itt hosszabbak az ágak, amott meg rövidebbek. És a törzsek sem egyforma vastagok. Amott meg az egyik félredőlt, még messzebb a másiknak letört egy ága... Minden fa más és más volt. A férfi csak állt, a fenyők árnyéka rákúszott a testére, a nap ott ment le a házuk mögött. Ölelte asszonyát. Nézte a fákat, és lassan, nagyon lassan oszladozott benne a keserűség.
Megjelent: Galaktika XIII. évf. 2005. január
Nemere István
Vissza