Vámpírok ma is vannak!
Az irodalomban - és különösen a filmművészetben - nagy karriert futott be a vámpír. A hosszú életű és állattá is átváltozó ember legendája rengeteg szerző és művész fantáziáját mozgatta meg. Kérdés: van-e valós alapja a hiedelemnek?
Minden jel szerint igen. De nézzük előbb a régi eseményeket. Már évezredek óta mesélnek farkasemberről, vérszívó szellemről a legtöbb európai és ázsiai kultúrában. Nyilván nem ok nélkül. Az európai középkorban különösen sok ilyen történet kelt szájról szájra, a legfőbbet később írásban is megörökítették.
Szinte majdnem minden vámpírtörténetben ott lapul még két további, félelemkeltő legenda is: az egyik a kísértet, a másik a farkasember. És ha mindehhez hozzávesszük az elhagyatott helyet, a félelemkeltő éjszakát, a távoli hangot, és egyéb, kísérteties látványt - bizony, nem ítélhetjük el őseinket könnyelműn. (Feltehetően akkoriban mi magunk is ugyanígy viselkedtünk volna, számunkra is igaznak tűnt volna minden ilyen történet, akkor is, ha nincs rá kézzelfogható bizonyíték.)
De hagyjuk a régi korokat. A múlt században Itáliában, később Franciaországban, sőt Skócia egyes vidékein is gyakran láttak - vagy látni véltek - olyan embert, aki véres arccal, félelmetes, kiálló foggal bolyongott az éjszakában. Az ilyen kísértet úgy félt a fénytől, a tüztől, akár az ördög a tömjénfüsttől. És nagyon agresszíven viselkedett. (Németországban még századunk tízes éveiben is fezfelbukkant a "vámpír" a gyéren lakott hegyvidékeken.) Elragadta a pásztortól a juhot; ezért találtak gyakran átharapott torkú, véres állati maradványt azokon a tájakon.
Tehát legenda vagy nem legenda? Ha volt, miért nincs ma? Vagy csak nem tudunk róla? Az utóbbi évtizedek kutatásai néhány meglepő dologra derítettek fényt. Például arra, hogy...
'...ma is van vámpír!'
Csakhogy a mai vámpír nem más, mint elhagyott, beteg ember. A vámpír-létezés valós, de kóros állapota az ember nevű élőlénynek. Ugyan nagyon ritka betegség, és nem a lelket, a pszichét támadja meg, hanem a testet. Ami aztán súlyos lelki elváltozással jár együtt.
A tudomány nevet is adott a kórnak: porfiria. Többek között azzal a tünettel jár, hogy a beteg szeme nagyon érzékeny lesz a fényre, igyekszik is elkerülni, így nappal is csak elsötétített helyiségben szeret tartózkodni. A fizikai elváltozások leginkább az arcon észlelhetők: összehúzódik a bőr, különösen a szem körül. Ez valószínűsíti, hogy az arc így válik farkasfejhez hasonlóvá.
A porfiria - vagy ahogyan latinosan írják: porphyria - másik tünete, hogy elsorvad, felhúzódik az íny. Ezért látszik úgy, mintha a betegnek "farkasfoga" vagy "vámpírfoga" nőtt volna.
Ma már az is tudjuk, hogy a szem és a bőr egyaránt érzékeny a fényre, olyannyira, hogy akár el is színeződhet. Bizonyára ez ad magyarázatot a vámpírtörténetekből oly jól ismert rémisztő külsőre is. A mai kísérletek és vizsgálatok ugyan nem szólnak arról, hogy a vérszívás is tünet-e. Egyes szakértők szerint azonban még ebben is lehet valami: mivel számottevően csökken a szervezet vastartalma a betegség idején, logikusnak látszik, ha a beteg ösztönösen is idegen vérben véli megtalálni a szervezetéből hiányzó anyagokat.
Ám ez egyáltalán nincs bizonyítva! A tudomány mai állása szerint a kórt az okozza, hogy az emberi test (szerencsére igen ritkán, sok millió eset közül egyszer) túl sok porfirinnek nevezett kémiai anyagot termel.
Ez az első két vagy három nemzedék életében ugyan nem okoz gondot, de a baj genetikusan öröklődik, és végül valamelyik későbbi nemzedéknél válthatja ki az említett tüneteket.
A kór "mellékhatása" lehet még a hasi fájdalom és - itt kell figyelni! - az értelmi zavar is! Ami újabb magyarázat és adalék a "vámpír", vagyis a kórral megvert, szerencsétlen ember különös viselkedésére.
Ami azonban biztosan állítható: a vámpírharapás nem ragályos. A porfiria ugyanis nem fertőző betegség, tehát nemhogy érintéssel, de még vér útján sem terjedhet.

Nemere István

Forrás: (Tvr-hét 1996/44)

Vissza