Macskakarom

- Gyere ide, kiscica! - Joanna megsimogatta az állatot. A macska a hátára feküdt és várta, hogy kényeztessék. Jól ismerte Joannát, aki naponta járt ide.
Joanna felidézte a tegnapelőtti jelenetet: undok nagynénje, Margaret is megpróbálta megsimogatni a szomszédból átjáró állatot, de az belekapott a kezébe. Margaret néni arca olyan volt, akár a halálfej:
- Ha egyszer elkapom, kifordítom a bundájából!
Margaret nem csak a szomszéd macskáját utálta. A betegsége miatt már vagy tíz éve gyűlöli a világot, mindent és mindenkit. Joanna pedig nap mint nap ellátja a házat, ennivalót hoz neki, szállítja a gyógyszereit és végighallgatja a panaszait. Margaret az egyetlen rokona, és ráadásul vagyonos. Letétbe helyezte a végrendeletét, amelyben az egyedüli örökös Joanna, az unokahúga. Ennek fejében elvárta, hogy mindent megtegyen érte. Kéjesen élvezte, hogy bármit megengedhet magának a rokonával szemben, amit az kénytelen eltűrni.
Joanna minden nap haraggal a szívében ment el innen. Otthon sokáig töprengett, mit tegyen. A kémiai laborban, ahol dolgozott, most éppen egy erős mérget próbáltak ki. A nő szinte hallotta a laborvezető figyelmeztetését:
- Ezzel nagyon vigyázzanak. A bőrre jutva nem halálos, de ha bekerül a bőr alá bármilyen kis sérülés révén, az áldozatnak perceken belül vége.
Joanna már tudta, mit fog tenni. Elég volt arra gondolnia, hogy Margaret hogyan gyötri őt ezer módon.
Nem volt nehéz ellopnia egyetlen köbcentit a méregből, ennyinek az eltűnése nem tűnhetett fel. Késő délután, miután ellátta Margaretet, kiment a kertbe. A macska persze ott volt, szürke bundáját nyalogatta. Örömmel üdvözölte Joannát, várta a simogatást. A vadonatúj kis ecset enyhe érintését észre sem vette. Joanna egyik kezével simogatta az állatot, a másikkal a felmeredő karmokra vitt egy-egy cseppet a méregből.
Hamar végzett. Eltette az üveget és az ecsetet, felnyalábolta a macskát. Még odabent észrevétlenül résnyire nyitva hagyta a konyhaablakot. Tudta, Margaret ilyenkor a nappaliban ül és a tévét nézi.
Betette az állatot a résen, visszahúzta az ablakot és elment.
Éjjel rosszul aludt. Látni vélte Margaretet, amint hajkurássza a macskát a lakásban. Egyszer csak elkapja, az meg védekezik, és...
Tűkön ült. Elképzelte, hogyan fog telefonálni a rendőrségnek, amikor a nagynénjét holtan találja. Persze valahogy el kell tüntetni a macskát is, vagy legalább letörni a karmait. Így nem marad nyom, és a boncolás sem fog kimutatni mást, mint hogy az asszonynak néhány karmolás van a kezén.
Minden úgy történt, ahogy elterbezte. Amikor délután belépett a házba, feldöntött bútorokat talált. Margaret üldözhette a macskát, még tegnap este. A nagynénje akkor már holtan feküdt a konyha és a nappali közti átjáróban. Joanna szíve a torkában dobogott.
- Cicc, cicc! - hívta a macskát. Zajt hallott a hálószoba felől. Bement. A macska ráugrott. Szemében még ott ült a tegnap esti rémület, az üldözés okozta ijedtség. Számára most már mindenki ellenség volt ebben a lakásban. Hát egy pillanatra Joannába mélyesztette karmait, aztán kirohant a nyitott ajtón.
Az asszony még állt egy pillanatig. Amikor a padlóra zuhant Margaret mellé, már csak a karjába eresztett karmok fájdalmát...

A mondat folytatását a Terefere 2005. decemberi számában fejtheti meg.

Nemere István

Régi novellák, cikkek