Kabátgomb
Melville szerette a smaragdokat. Igaz, mostanában pár évet - éppen, mert szert akart tenni egy drágakőre - a rácsok mögött töltött. De már két hónapja szabad volt, és amikor meglátta a smaragdkiállításra invitáló plakátot, a szíve hevesebben vert. Mindjárt el is ment a múzeumba, s nemcsak a smaragdokat tekintette meg, hanem a biztonsági berendezéseket is. A nagy és híres zöld köveket szigorúan őrizték: kamerák, riasztók. De a leghátsó teremben csak egy üvegbura alatt hevert pár kisebb kő. Alaposan megszemlélte az egyik kerek, domború példányt, akkora volt, mint a hüvelykujja körme.
Másnap egész délelőtt a belvárost járta, míg megtalálta a boltot, amit keresett. Sok más között smaragdszínű üveggombokat is árultak. Akkorákat, mint az a helyes kis kő a múzeumban. Laposak, kisssé domborúak. Melville ezután egy áruházban vett egy átmeneti kabátot, minden gombja fémkeretbe foglalt műanyag volt. Otthon kiszedte a fémkeretből a műanyagot. Három üveggombot illesztett a helyükre, és pillanatragasztóval rögzítette őket. A negyedik gomb keretét üresen hagyta.
Aztán minden ment, mint a karikacsapás. Zsebében a ragasztótubussal, amiről letörölte az ujjlenyomatait, bement a múzeumbe. Jegyet vett, kalapját és a kabátot a ruhatárban hagyta. Ez a leghátsó terem közelében volt. Fél órát kószált, aztán a hátsó terembe ment. Kivárta, míg az őr átmegy a másikba, a kollégájával beszélgetni. Amikor Melville egy percre magára maradt, kesztyűs kézzel felkapta az egyik burát, kikapta alóla a már kinézett smaragdot, visszatette a burát, és nyugodtan kiment a folyosóra.
A riasztás csöndes volt, itt nem üvöltöttek a szirénák, ám az őrök egy perccel később már siettek a folyosón. Melville a lépcsőn haladt, kicsiny ragasztófoltot nyomott a smaragd alsó, lapos felére, majd a tubust beleejtette egy szemétkosárba. Máris a ruhatárnál volt, átadta a számát. Közben az őrök becsukták a bejárati ajtókat.
Melville átvette a kabátját. A hiányzó, negyedik zöld üveggomb helyébe nyomta a smaragdot, teljesen olyan lett, mintha az is gomb lett volna. Megnézte, nem csurrant-e ki egy kis ragasztó a széleken, de nem. Az egyik ujjával rányomta a drágakövet, és tartotta pár pillanatig. Közben kalap a fejre, egyik karja a kabát ujjában, aztán már a másik is, és indult a kijárat felé. Ott már állt néhány látogató, őket sem engedték ki.
Alaposan vizsgáltak mindenkit, Melville-t is. Még a cipőjéből is ki kellett lépnie. Közben egyre több látogató akart kimenni, nőtt a hangzavar. Melville, aki a motozás kezdetén levette és a portás asztalára fektette a kabátját - persze azt is megtapogatták -, végre mehetett. Úgy tett, mintha most sem lenne sürgős neki, karjára dobta a kabátot, és lassan kisétált a múzeumból. Csak utána kanyarintotta azt magára, meg sem állt a legközelebbi taxiig.
Egy metróállomáshoz vitette magát, ahol elnyelte a tömeg. Az orgazdája, egy ékszerész, nem lakott messze. Amikor Melville kiszedte a gombkeretből a smaragdot, amaz alaposan megvizsgálta, mondott egy összeget. Nem kicsit. Telik belőle egy tengerparti, minden luxussal egybekötött üdülésre.
Nemere István
Megjelent: Terefere 2010. január