Halál az iskolában
Davis, a pszichológus arca kivörösödött az indulattól.
- Azt akarjátok bemesélni, hogy parapszichológiai módszerrel is lehet ölni?
- Hát persze. Így működik például az átok is - vont vállalt kollégája, a fekete bőrű James. - Afrikai őseim sok praktikát hoztak magukkal.
Huggins, a vita harmadik résztvevője makacsul rázta a fejét. Tényleg hihetetlen ez olyannak, aki még nem foglalkozott parapszichológiával. Mindhárman a nyugdíj felé közelednek, öreg rókák a szakmában. A bárban, ahol ültek, ilyenkor éjszaka már senki sem volt. Kedvükre vitázhattak.
- Csak azt mondtam, hogy lehet távolról ölni, indulattal, amit a gyilkos agya sugároz ki. A sértett, megalázott ember paraképességeket fejleszt ki magában, és végez azzal, aki rosszat tett neki.
- Vagyis az áldozatból gyilkos lesz - Davis legyintett. - Fiúk, azt hiszitek, megetethetitek velem ezt a maszlagot?
- Tudjuk, milyen csodákra képes az emberi elme - mondta halkan James. Egy pillanatra csönd lett, a férfi maga elé húzta poharát. De nem ivott, mert teljesen eluralták az emlékek. Potosabban csak egy.
James akkor kilencéves volt. Az osztályban ő volt az egyetlen fekete diák. Mr. Jolley, aki matematikát oktatott, nap mint nap közölte vele: "James fiam, te olyan hülye vagy, mint minden fekete. Soha egyetlen fekete sem lesz képes megoldani egy kétismeretlenes egyenletet, haha!" - röhögött teli szájjal, és az osztály vele nevetett. James addig csakugyan nem oldott meg egyetlen egyenletet sem, mert gyűlölte a matekot. Nem kis részben Mr. Jolley miatt. Ha csak meglátta a férfi szemében a gúnyos fényeket, már reszketni kezdett.
A nagyanyjának mondta el, senki másnak. Az pedig habozás nélkül felelte: "James, ezt meg kell oldanod. Koncentrálj erősen. Mindennap egy álló órán át csak arra gondolj, hogy Mr. Jolley nagyon beteg!"
James sohasem tudta meg, hogy a nagymama kimondott-e valami átkot Mr. Jolleyra. Ő maga viszont attól kezdve naponta egy órán át csak a tanárra gondolt. Nagyon, de nagyon akarta, hogy valami baja essen. AKARTA!
Év vége volt, az utolsó előtti tanítási óra. James fejét lehajtva ült a padban, és most is csak arra összpontosított, hogy Mr. Jolley járjon rosszul. A tanár éppen feléje fordult, már nyitotta a száját vigyorogva - az osztály is előre örült, hogy megint Jamesszel fog szórakozni, és ők talán megússzák a feleltetést-, amikor a kisfiúra nézett. Most először mert ellensége szemébe nézni. És Mr. Jolley olyan fekete mélységgel találkozott, mint még soha. Addig sosem tapasztalt remegést érzett a testében, az agyában kattogott valami. Nyitott szájjal bámult a gyerekre, ereje elszállt...
Mr. Jolley ott halt meg, az osztályban. Mire valaki kiszaladt segítségért, már vége volt. James bénultan ült a padjában, és furcsán érezte magát. Soha többé nem sütötte le a szemét. Abban az iskolában hamarosan osztályelső lett, kitüntetéssel végzett, akárcsak az egyetemen...
Davis még mindig a fejét ingatta:
- Ne nézzetek hülyének. Pszichével ölni? Akkor milliók halnának meg naponta!
James megrázta a fejét, és nagyot húzott a poharából, ma már...

A mondat folytatását a Terefe 2005. márciusi számában fejtheted meg.

Nemere István



Vissza