Búváróra
Martha Stevens metsző gúnnyal vetette oda Emilionak:
- Te csak ne félts engem, nyomoronc! Majd ha te is leúszod a tengerben a napi 5 km-t, akkor makogjál nekem!
Mert hát ő így beszélt a vejével, ráadásul mások előtt. Sokszor nevezte majomnak, nyomorultnak, ingyenélőnek. Most is ült egy kisebb társaság a teraszon, a nők és férfiak jót nevettek Martha szavain. Emilio meg ott maradt égő arccal. A feleségére nézett, de Vivienne-től sem várhatott segítséget. Ha nem is nevetett együtt az anyjával, érződött, hogy nem fogja a férje pártját. Vivienne már régen túl volt azon, hogy az anyja és a férje között hányódjon. Átállt Martha oldalára, anyjával tartott mindenben, Emiliot pedig ő is egy szerencsétlen flótásnak vélte, akinek semmi sem sikerül az életben. Kivéve, hogy kilenc évvel ezelőtt magába bolondította Vivienne-t, aki hozzá is ment feleségül, de ezzel aztán kimerültek Emilio képességei. Az anyósa kegyéből van egy állása, és itt élhet, ebben a nagy, tengerparti villában. De minden pénz Marthaé, és ha ő meghal, csak akkor örököl utána a lánya. Akkor végre Emilio is változtathat az életén, hiszen abból a pénzből neki is jut majd. Főleg akkor, ha elválnak.
És Emilionak pénze is lesz, meg szabad lesz egyszerre. Ez a mesebeli, gyönyörű nap azonban még messze volt. És tenni kellett valamit, hogy eljöjjön. Hát Emilio tett is. Tervét arra alapozta, hogy Martha, ez a kemény nő nap mint nap kiúszik az öböl végéig, ahol a tengeráramlás halad el. Oda-vissza úszik egyfolytában és közben még a részidőket is méri. Mindig volt óra a karján. Nemrégen egy áruházlánc, amelynél gyakran vásárolt, küldött neki ajándékba egy különleges búvárórát, ami úszáshoz való. Ma vette fel először. Emilio nyugtalanul nézett anyósa után. Amikor az asszony lement a partra, és a stégről fejest ugrott, kicsit megnyugodott. Azt az órát ugyanis ő szerezte az egyik barátjától. Hazahozta, aztán a sok üres áruházi doboz egyikébe csomagolta szépen, ráírta a címet és odatette Martha napi postája mellé. Ez volt tegnap délután. Martha nagy kedvvel húzta az órát csuklójára és most már ott úszik az ezernyi kis hullám között...
"Húsz perc, húsz perc", lüktetett a férfi fejében. Otthagyta a társaságot, ahol Martha ismét, immár ezredszer megalázta. Felment a szobájába, fogta a távcsövet. Martha már nagyon messze volt. Az órába épített szerkezet akkor indul be, ha víz éri. Húsz perccel azután, hogy az óra vízbe kerül, bekövetkezik a detonáció. Az órába rejtett robbanóanyag letépi az úszó karját. És egy kézzel kiúszni a sodrásból, ráadásul a vérveszteség... Nem, ez még Marthanak sem sikerülhet. Az áramlás elragadja, és a halak martaléka lesz, talán soha nem kerül elő. Ha mégis, azt hiszik majd, hogy egy cápa harapta le a karját. Eltelt egy óra, kettő, de Martha nem tért vissza. Akkor Emilio már biztos volt a dolgában. Az egész vendégsereg a parton toporgott, a tengert kémlelték. Persze Emilio is ott volt, de ő inkább Vivienne-t szemlélte, és azon töprengett: kedves neje vajon milyen ajándéknak örvendene annyira, mint Martha a búvárórának?
Megjelent: Terefere 2007. május
Nemere István