Bádogfickó

A kis űrhajó leereszkedett a talajra. A vöröses marshomokot nagy sugárban kavarták fel a hajtóműből kiáramló gázok. A sötét égbolt nem sok jót jósolt.
- Mi a fene...? - állt meg az ajtóban Collins, a telepes - jól látok? Hozzám jött volna valaki? - de az arcán az érdeklődés csakhamar bosszúsággá és félelemmé változott, amint észrevette az űrhajó oldalán a GALPOL feliratot.
- A galaktikus rendőrség...? Csak nem a múltkori ügy miatt? Töprengésre nem volt idő. Mire idáig jutott gondolataiban, egy alak vált el az elcsendesedett fémtesttől és nehézkesen dagasztva a homokot, jött a ház felé.
- Csak egy jön... az nem vészes - gondolta Collins, de a közeledő, furcsán imbolygó testre pillantva elcsodálkozott: - Robot...?
Akkor ért az ajtó elé; Collins önkéntelenül kitárta előtte. A jövevény egy fejjel volt magasabb a telepesnél, széles mellén apró, ismeretlen rendeltetésű gombok látszottak, fejét kétoldalt drapp színű műanyag fedte, ezzel is hasonlóbb lett az emberhez.
- Jó napot, uram - szólalt meg, hangja egészen emberi volt, csupán kissé csikordult fémesen, főleg a szavak végén - Ön Liu Collins telepes?
- Jó napot, én vagyok... - Collins becsukta az ajtót; megmagyarázhatatlan veszélyérzet fogta el. Ösztönei óvatosságra intették.
- R-16-os típusú, humanoid robot vagyok, különleges feladatokra programozva, uram - folytatta a robot, a falnál állva, kis szünetet tartott, aztán gyorsan hozzátette: - A Galaktikus Rendőrség alkalmazásában állok.
Collins hellyel kínálta, de nem ült le. "Hülye vagyok, hiszen az ilyen nem is tud ülni - gondolta a telepes idegesen és maga foglalt helyet az asztal másik oldalán. Magán érezte a robot üvegszemét; megint elfogta az a megmagyarázhatatlan nyugtalanság.
- Alig találtam ide... eléggé elhagyatott ez a vidék. A telepesek javarésze a bolygó másik oldalán lakik.
- Szeretem az egyedüllétet - szólt közbe Collins.
- Igen... A 13-as vulkán környéke igen csendes. Se bányák, se kutatótelepek... Gondolom, ha felmegy arra a közeli dombra, délkelet felé ellát egészen az Arsia Silvia kráteréig?
Mi ez a bájcsevegés? - töprengett lázasan a telepes - "idegesít ez a pléhrendőr. Mit akarhat...?"
A robot megmozdult. Körbefordult a feje - míg teste mozdulatlan maradt. A drapp színű robotfej kört írt le, mintegy lefényképezve a helyiség szegényes berendezését, aztán ismét Collinsra szegeződtek a hideg üvegszemek.
- Liu Collins, született a Földön 2344 tizedik hónap 8-án, agrártechnikus, nőtlen, öt éve a Mars 10-es körzetében (koordináták: nyugati hosszúság 123°; északi szélesség 4°) növénytermesztő farmot hozott létre. - Az adatok száraz felsorolása nem ijesztette meg Collinsot. A GALPOL-nál mindenkiről mindent tudnak, legalábbis majdnem mindent... "Jól betáplálták az életemet a pléhrendőr memóriaegységeibe" - gondolta és várta a fejleményeket.
- Nevezett alig tart kapcsolatot a külvilággal. Munkáját elvégzi, a terményt évente kétszer beszállítja a központi raktárba - úgy látszik, most szakadt vége a memóriában tárolt adathalmaznak. Kis szünet következett, aztán ismét megszólalt a robot:
- Juan Serafimovich, 52 éves geológus két héttel ezelőtt a Jupiterről hazatérőben egyszemélyes kutatóűrhajójával kényszerleszállást végzett az említett koordinátapontoktól nyolcvan kilométerre északkeleti irányban, a 12-es vulkán közelében. Vészjelzést adni nem tudott, mivel rádiója is megsérült. Mint később a nyomozás megállapította... - Collins arca eltorzult egy pillanatra, de remélte, a robot ezt nem te észre. Az a geológus...? Az ördögbe is, szóval keresik. Már keresik, nyomon vannak...
- ...a nyomozás megállapította, hogy miután hiába próbálta megjavítani a hajtómű hibáját, élelmiszert vett magához, oxigéntartalékot és elindult, először nyugati irányba, később délnyugatra kanyarodva...
Collins mozdulatlanul ült. Fejében egymást üldözték a gondolatok. Idejöttek, tehát valamit sejthetnek... de mennyit?
- ...aztán eltűntek a nyomok. Azóta két Mars-vihar is volt a környéken, a tudós nyomtalanul eltűnt. Űrhajóját viszont ismeretlen tettes vagy tettesek kifosztották; elvitték a tudós felbecsülhetetlen értékű ásványgyűjteményét, amelyet a Jupiteren szedett össze. Azonkívül minden okunk megvan feltételezni, hogy Juan Serafimovich magával vitte az ásványkincsek lelőhelyeinek részletes, mikrofilmre vett térképét is.
Súlyos csend támadt. Collins, hogy valamivel elfoglalja magát és ne kelljen a robotra néznie, töltött magának az asztalon álló üvegből. Az Edom-konyak - marsi készítmény - égette a torkát, köhintett.
- És...? - kérdezte - mi köze mindennek hozzám?
A robot nem felelt. Mintha valamit észrevett volna a szemközti falon. Elindult, megkerülte az asztalt, megállt a falnál, ahol kis polcokon sötét színű kődarabok hevertek.
- Az én ásványaim - mondta közönyösen Collins - az első évben még összeszedtem az érdekesebb darabokat, szerte hevertek a földön... Most már nem izgatnak. Tele van velük a szántóföld. A robot előrenyújtotta egyik "kezét", megérintette az egyik ásványt, így szólt:
- Csakugyan, ezek nem a Jupiterről valók - és visszaballagott előbbi helyére.
- Hát engem gyanúsítanak ezzel? - Collins igyekezett hangjába a lehető legnagyobb fokú felháborodást vinni.
- Igen, uram - a robot szolgálatkész hangja gúnynak hatott e pillanatban.
- Ostobaság! - csapta le poharát Collins - marhaság. Soha nem láttam azt a pasast; most hallom először, hogy a világon van.
- Volt - javította ki szenvtelenül a robot - ugyanis tegnap este nyilván elfogyott az oxigénje. Tehát, ha nem esett valamelyik homokvihar áldozatául, akkor az oxigénhiány végzett vele.
- Akkor meg mit akarnak tőlem...? Menj a fenébe ezzel a Seramoviccsal, vagy hogy hívják - vágott közbe Collins durván - nem érdekel a dolog. Keressétek csak nálam a hulláját, meg az ásványait... úgysem találtok semmit. Unom az egészet - töltött még, kiitta.
A robot figyelmesen végighallgatta Collins kitörését, aztán - hogy a telepes nem szólt többet - folytatta:
- A Galaktikus Rendőrség alkalmazottja vagyok. Van házkutatási parancsom. A házkutatás már folyik.
- Már folyik...? - Collins felállt, az asztal szélébe kapaszkodott - Ezt hogy értsem?
A robot nem válaszolt. Megmozdult, körbement a fal mentén, megfordult, elkerülte az asztalt.
- A házban és közvetlen környékén nincs elrejtve sem fém, sem Jupiterről származó ásványi anyag - mondta, de mintha nem Collinshoz intézte volna szavait. Kis csend után hozzátette: - Műszereim mutatói mind a nullán maradtak... Igen.
Collins visszaült a helyére. "Végtére is, nem lehet komoly gyanújuk ellenem... Ha egy ilyen fémdobozt küldtek ide, akkor ők sem gondolhatták komolyan..."
- Legjobb lenne, ha megmondaná, Collins - szólalt meg váratlanul a robot - hová ásta el a geológus tetemét?
- Az ördögbe is! A frász rágja szét azt az elektronikus agyadat! Hagyj békén!
- Ne hagyom békén, uram - makacskodott a robot - és még egyszer figyelmeztetem, felesleges sértegetnie. A GALPOL alkalmazottja va...
- És ha az Uránuszkráterek takarítóautomatája lennél is! Csak egy darab pléh vagy, egy csomó drót meg műanyag huzal! Te fogaskerékagyú, tranzisztoros műzseni, tűnj el! Menj vissza a GALPOLhoz és mondd meg nekik, hogy küldjenek ide egy embert. Érted? Egy EMBERT! Akivel meg tudom értetni magamat - ne egy ilyen bádogfickót! Egy pléhrendőrt!
- Bádogot és pléhet már régen nem használnak humanoid robotok készítéséhez, uram - jegyezte meg tárgyilagosan a robot. Collins feje elkékült a dühtől. De mielőtt kirobbanhatott volna...
- Legjobb lenne mégis, ha nem tagadná tovább - folytatta zavartalanul, kissé gépies hangján a robot - a végén úgyis megtaláljuk mind az ásványokat, mind a holttestet, sőt, a mikrofilmeket is...
- Mars ki! - üvöltötte Collins és egyetlen hajtásra kiitta a poharában lévő konyakot.
- Ne idegeskedjen, Collins úr - szólt az R-16-os humanoid - Ezzel csak rontja a helyzetét.
- Miféle helyzetet? Nincs itt semmiféle helyzet! Ártatlan vagyok, nem csináltam semmit! Semmiről sem tudok...!
A robot fegyvertelen volt, ezt látta Collins. És ha lenne is fegyvere, ember ellen nem használhatná. A telepes lassan a fogason lógó zakójához közeledett, amelynek zsebében sugárpisztolya lapult.
- Ne fáradjon, Collins úr - szólt a robot - egyik szemem röntgensugarakat bocsát ki... Annak a zakónak a zsebében sugárfegyvert látok. Ne közelítsen mert...
- Mert akkor mi lesz? - kérdezte gúnyosan Collins - kezet emelnél rám, te félvezető...? Meg tudnád akadályozni, te hegesztett stréber? - Collins egyelőre nem mozdult, élvezte a helyzetet. Kéjesen eltorzult az arca, úgy vágta a robot hallgatag üvegszemébe:
- Netán rám is lőnél, mi...? Kérdezem szerényen, mivel? Az ujjaddal, vagy a röntgenszemeddel...? Kereshetitek a mikrofilmet, fajankók. Éppúgy nem találjátok meg, mint a geológus hulláját! Jó helyen vannak.
- Ezeket a szavakat beismerő vallomásként fogom fel és a Galaktika nevében letartóztatom önt, Liu Collins - a robot hangja most komolyan kondult. Collins egy pillanatig állt megkövülten, aztán nevetésben tört ki; a térdét csapkodta jókedvében.
- Ha-ha... ha! Letartóztat! Engem! Ez a bádogláda...? Ez a rozsdás fémlegény? Ez jó! Ha-ha...!
- Hangszalagra vettem egész beszélgetésünket - mondta ekkor a robot, egyik "kezét" melléhez emelte, megérintett egy gombot. A drapp műanyaggal borított fémtestből felhangzott Collins nevetése, szavai: - "letartóztat! Engem! Ez a bádogláda...?"
Collins ökölbe szorított kézzel ugrott elő az asztal mögül, szemei vérben forogtak:
- Te! Szétverlek! Szétverem azt a nyomorult fejedet, kitépem belőled a hangszalagot... Te!
A kétségbeesés elvette az eszét. Csapdába esett. Amazok tudták, hogy ötévnyi magányosság után nem fogja tudni fékezni a nyelvét egy robot előtt... és ő mindent kifecsegett. Az átkozottak, kelepcébe csalták! - nekiugrott a nála magasabb, mozdulatlanul álló robotnak, megragadta és...
- Lassan a testtel, Collins - mondta egy hang a háta mögött. A telepes, mintha villám csapott volna le mellette, hirtelen megperdült. Két férfi állt az ajtóban. Két ember. Kezükben a sugárpisztolyok Collinsra szegeződtek.
- Semmi fölösleges mozdulat - mondta egyikük. - A robotunk nem egyedül jött ide... Miközben maguk csevegtek, mi átkutattuk a környéket... Kétszáz méterrel odébb megtaláltuk Serafimovich holttestét elásva a homokban... A mikrofilm pedig a vetőmagraktár felső polcán volt.
Collins tehetetlen dühében a fogát csikorgatta. Mikor az ajtó felé vezették, a robot mellett kellett elhaladnia. Gyűlölködve sziszegte oda neki:
- Te rothadt bádogfickó...?
- R-16-os humanoid vagyok, uram - felelte a robot, hangja kissé fémesen csikordult. Majd kis tűnődés után hozzátette:
- Különleges feladatokra programozott robot, uram.

Nemere István

Megjelent: Kincskereső Irodalmi Folyóirat, 1986. november