Az iker-gyilkosságok
A novella teljes terjedelmében csak ezen a honlapon olvasható!
(I. rész.)
David Marvin a homlokát ráncolta.
Ez azért jelentett ám valamit, különösen Middertonban! A kisvárosban alig akadt valaki, aki ne tudta volna, mit jelent az "öreg" homlokráncolása. Ilyenkor többen félni kezdtek, és nem ok nélkül. Mások igyekeztek gyorsan távozni onnan, ahol Marvin ráncolt, mert tudták, hogy ebből semmi jó sem származik.
Amikor Marvin homloka ráncos lett, egy kicsit a kölyökkutyák arcára emlékeztetett ez a nevezetes homlok. Marvin a környék egyetlen rendőrnyomozója és egyben a városka seriffje, afféle törvényes álláshalmozó. A közeli másik kisvárosban volt a bíróság, ügyvédek is ott éltek. Middertonban azonban David Marvin majdhogynem egyedül képviselte a törvényt - immár huszonhét éve. Csak tavaly rendeltek ki melléje egy segédet, afféle fiatal serif-helyettest. David most már megöregedett, de ettől csak olyan lett, mint a nemes bor - voltaképpen mostanra érett be.
Régebben maga eredt a bűnözők nyomába, állítólag a hősidőkben még motorkerékpáron is robogott, a kisstílű tolvajokat pedig puszta kézzel szedte össze a nagyobb krikettmeccsek nézőinek sűrűjében. Megtermett, erős ember volt világéletében, oroszlánhoz hasonlatos fejjel, most már jobbára ősz hajjal. Ha valakit a kezei közé kapott, azt nehezen engedte el. Vagy sohasem. Nem számolta senki, ő maga sem, hány rosszfiút juttatott rács mögé hosszú pályafutása alatt. De Middertonban és környékén az utóbbi években nem is történt semmilyen főbenjáró bűntény. Mindenki tudta, hogy ahol Marvin a rendőr, ott csak lebukni lehet. Hát a rossz fiúk inkább elkerülték a városkát.
Így volt ez egészen idén márciusig, amikor viszont egy rettenetes esemény rázta meg Middertont, sőt annak környékét is. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha szépen sorban elmondom annak a napnak az eseményeit. És bár hallanak majd olyan dolgokról, amelyek megtörténtében erősen kételkednek majd, továbbra is állítom, hogy minden úgy történt, szóról szóra.
Szóval március huszadika körül két teljesen egyforma férfi jelent meg a városban. Huszonévesek, szemtelenek, és egypetéjűek. Igen, ikrek voltak - közülünk senki sem látott még két embert ennyire hasonlítani. Amit régebben csak újságban olvashattunk, meg filmeken láttunk - ahol persze ugyanaz a színész alakította mindkét szerepet! - ez most része lett városunk életének is.
Valter és Viktor Veltig - ez volt a nevük. Olyannyira hasonlítottak egymásra, hogy senki sem tudta őket megkülönböztetni. Ráadásul mindig mindenből kettőt vagy két párat vásároltak, így a nyilvánosság előtt nem jelentek meg másképpen, csak egyformán öltözve. Nem volt az arcukon egyetlen szemölcs vagy pattanás, vágás, sebhely vagy szeplő, vagy bármi, ami segített volna őket megkülönböztetni. Egyformán mozogtak, beszéltek, a hangjuk is teljesen egyforma volt. Nem kétséges - a későbbi események fényében - hogy szándékosan voltak ilyenek, sőt rá is játszottak egy kicsit erre a hasonlóságra. Mindent megtettek azért, hogy ne legyenek megkülönböztethetőek. Bármelyikük bárhol eljátszhatta a másikat, és mivel az írásuk is egyforma volt, bármelyikük bármit aláírhatott a másik helyett, sohasem derülhetett ki a csíny.
Hogy ki adta nekik az ötletet, nem lehet tudni. De tény, hogy alig laktak itt pár hete, máris elkövették az első gyilkosságot.
Április végén történt. Buckley, a fogadóiroda tulajdonosa vasárnap este éppen csukta volna be a boltot, hogy a páncélszekrénybe zárja a hétvégi nyereséget, amikor bekopogott hozzá Valter… vagy Viktor Veltig. A fogadóiroda a főtéren van, sokan ültek ott a kávézóban is, jól látták, amint az a Viktor… vagy a Valter… szóval valamelyik Veltig-iker bemegy az ajtón. Aztán pár perc múlva ki is jött egy táskával, ami nyilván tele volt pénzzel. Hát biztosan úgy nyerte, gondolták az emberek. Csak jóval később fedezték fel a halott Buckleyt, egy nagy lőtt sebbel a mellén. Valaki egy hangtompítós pisztollyal végzett vele.
Persze órákkal az eset után Marvin már hiába ment a gyilkosért. Viktor - vagy Valter? - Veltig a fivérével ült egy kocsmában és javában iszogattak. A vendégek elmondása szerint az egyik iker itt ült egész délután, mindenki láthatta. A másikat viszont látták bemenni Buckley irodájába, majd később kijönni onnan egy táska pénzzel, tehát minden valószínűség szerint ő volt a gyilkos. De melyik volt melyik?
Talán mondanom sem kell, hogy mindkét iker váltig tagadta, hogy ő járt volna Buckley-nál. Marvin végül is mindkettőt elfogta és elvitte a szomszéd városkába, a bíró elé. Gatts bíró a körülmények ismeretében, hosszas vívódás után furcsa döntést hozott. Mivel mindkét Veltig-iker azt állította, hogy ő ült a kocsmában egész délután és este, és a másik nem volt ott - Gatts kénytelen volt elengedni mindkettőt. "Inkább fusson egy bűnös, mintsem hogy börtönbe kerüljön egy ártatlan", mondta.
Middertonban persze valósággal izzott a levegő. A hír körbeszáguldott a városban és számtalan kisebb hírt és találgatást szült. Az emberek kedvelték Buckleyt és most nagyon felháborodtak. Valaki azt mondta: "Gatts bíró nem elengedett egy ártatlant, hanem elengedett egy gyilkost!" Mindenkit meglepett előbb az ikrek furfangos trükkje, de a bíró döntése is. Hetekig erről beszélt a városka.
A Veltig-ikrek meg élték a maguk életét. Nem költekeztek feltűnően, de annyi bizonyos, hogy bőven volt pénzük. És nem sajnálták. Vásároltak maguknak egy szép házat, de hogy dolgozniok kéne, az eszükbe sem jutott. Naphosszat hol az egyik, hol a másik kocsmában töltötték az időt és önfeledtek dorbézoltak. Még nem tudták, mit jelent az, ha David Marvin a homlokát ráncolja.
Márpedig ő igencsak ráncolta.
Az emberek megszólították őt hol itt, hol ott:
- Helló, David! Lesz valami az ügyből?
- Meddig kell még várnunk, hogy elkapják őket?
- Szegény Buckley nem azt érdemelte, hogy a gyilkosa itt mászkáljon az orrunk előtt!
- Mígnem valaki egy szép napon kést döf a bordái közé…
- Csak azt kéne már tudni, Viktornak vagy Valternek szánjuk azt a kést..?
David Marvin flegmán felelte az utolsónak:
- Hát éppen ez a kérdés, barátom: Valternak vagy Viktornak?..Te ismered a választ?
Hetekkel később már a kocsmákban úgy beszéltek, hogy tulajdonképpen egyformán gazember mind a kettő, tehát egyszerűbb lenne mindkét Veltiget eltenni láb alól… de ez csak afféle kocsmai beszéd volt, érthető indulat szülte, de senki sem vette komolyan, szerencsére. David Marvin nem örült volna, ha a middertoniak sajátos népítéletet hajtanak végre az ikreken.
Csak a legközelebbi barátainak szokta mondogatni szombaton este, amikor együtt kártyáztak, szigorúan olyan régi pénzekbe, amiket már kivontak a forgalomból. Így ez nem számított szerencsejátéknak:
- Elkapom én őket, ha addig élek is! Csak még nem tudom, hogyan.
Valter és Viktor egyre szemtelenebb lett. Állítólag egy felhajtójuk is volt már, aki különféle gyanús körökben mozgott a városban. Mindenfelé arról érdeklődött, nem kell valakit kirabolni, vagy kinyírni? Merthogy ő tud olyan embert, aki bármit elvállal, és végre is hajtja, ráadásul nem érheti bántódás. Nem kerül börtönbe, de bizony még bíróság elé sem!
Marvin csak a fogát csikorgatta, azt is diszkréten és sohasem mások jelenlétében. Valter és Viktor pedig élték világukat. A városkára lassan ráköszöntött az ősz. A környező hegyek zöldje elfakult, szürkés lett, majd a köd reggelente belepte a tájat. Aztán a távolabbi csúcsokat fehérre festette a dér, és november végén bizony már itt is, ott is leesett egy kis hó. Az emberek hamarosan a karácsonyra kezdtek készülődni és ki foglalkozott akkor már a "gyilkos ikrekkel"? Bizony senkit sem érdekelt a dolog és a nyári felháborodók most már csak afféle szelíd téli dünnyögők, enyhe morgolódók lettek. Akikre senki sem figyelt.
A karácsony hangulatos hóeséssel köszöntött be. A városka kereskedői szép összegeket vágtak zsebre, és a három helyi bank tulajdonosa sem panaszkodhatott. Mindenki a szeretet ünnepét ülte, csupa szelídség és zeneszó volt a város. Lámpafüzérek a főutcán, átvetve keresztben a villanyoszlopokon, néhány fa meztelen ágai is fényruhát öltöttek. Igazi hóval lepett valódi fenyők a parkokban, Mikulások piros ruhája és fehér szakálla hozott szelíd emberséget. Régi haragosok békültek ki, összeveszett szerelmesek és házaspárok látták be, hogy jobb a békesség. A templomokból kiözönlöttek a hivők és gazdagon arattak a koldusok, akik jó érzékkel éppen a templomajtók előtt lebzseltek a szertartások végén.
David Marvin ugyan nem járta a kocsmákat, de azért itt-ott, a parkban vagy valamelyik utcán néha összefutott az egyik Veltiggel. Hogy melyik az, Viktor vagy Valter, ő sem tudta, de azért ilyenkor jelentőségteljes pillantást vetett az illetőre és félhangon megjegyezte:
- Másodszor már nem ússzátok meg!
- Dehogynem! Másodszor és tizedszer is! - válaszolta habozás nélkül Valter vagy Viktor, olyan halkan, hogy csak Marvin hallhatta, más nem.
Vagyis a Veltig-ikrek a jelek szerint nem vették őt komolyan, ami még inkább feltüzelte a detektívet. Az ikrek megbízottja továbbra is fel-felkínálta a lehetőséget a városka sötét embereinek. Voltak ilyenek többen is, mint minden városban. Midderton sem volt kivétel, bár itt Marvin miatt eléggé csöndben ültek, nem sok vizet zavartak.
Karácsony másnapján Midderton megint felbolydult. Rablógyilkosság történt az egyik bankban! Amikor Marvint értesítették az esetről, már csak a tragédiát állapíthatta meg. A Westinger Bank helyi fiókjában reggel a takarítók holtan találták a főpénztárost. Szegényt mellbe lőtték egy nagykaliberű fegyverrel. A páncélszekrény nyitva volt. Benne pedig… semmi sem maradt. Csak néhány hivatalos papír, amire senkinek sem volt szüksége. A bankjegyeknek nyoma veszett. A bank igazgatója azt állította, hogy százhuszonnyolc ezer dollár volt a szekrényben előző délután, amikor bezártak.
Marvin nem vesztegette az idejét. Pedig valahol a lelke mélyén már tudta, hogy azt rég elvesztette. A tettesé volt az egész éjszaka! Már sok, túl sok idő telt el azóta. Marvin először is felkereste a halott pénztáros családját. Kiderült, a felesége nincs otthon és senki sem tudja, hová lett. Marvin ezt összevetette azzal a különös ténnyel, hogy úgy a bank ajtaján, mint a páncélszekrényen nyoma sem volt erőszakos behatolásra utaló jeleknek. Vagyis aki a bankot kirabolta, az a pénztárossal együtt ment oda be. Kulcsa úgy a bejárati ajtóhoz, mint a páncélszekrényhez csak a pénztárosnak meg az igazgatónak volt.
A pénztáros felesége csak dél körül került elő igen megviselt állapotban. Még nem tudott a férje haláláról. Ellenben azt állította, hogy őt előző este elrabolták! Egy jótékonysági rendezvényről tartott hazafelé a kocsiján, amikor egy másik autó elébe vágott és megállásra kényszerítette. Egy férfi pisztolyt fogott rá, majd a fegyverrel a kezében beült melléje és egy kihalt helyre vitte. Alighanem egy már nem működő régi gyártelep lehetett. Ott bevitte őt egy cella-szerű vasajtós helyiségbe, felhívta a bankpénztárost és a nő szájához tartotta a mobiltelefont. Az asszony sírva kiáltotta a férjének, hogy elrabolták. A férfi, akinek az arcát a félhomályban alig látta, bezárta őt a cellába és elment.
- Világos - mondta Marvin az egyik segédjének - onnan egyenesen a pénztároshoz ment. Közölte vele, hogy ha nem engedi be őt a bankba és nem nyitja ki a páncélszekrényt, a feleségét megöli. A pénztáros engedelmeskedett, ám utána a tettes "hálából" végzett vele. Hiszen látta az arcát, tudta, ki ő. Nem maradhatott életben.
- És hogyan szabadult ki az asszony?
A pénztáros felesége csak estefelé tért magához a férje halála miatt, így erre a kérdésre is csak akkor válaszolhatott:
- Reggelre teljesen berekedtem a sok kiabálástól és erőmet vesztve hevertem a cella padlóján. Akkor hallottam meg, hogy valaki elfordította kívül a kulcsot a zárban. Azonnal ugrottam, de egy bottal még be volt támasztva az ajtó, eltelt vagy fél perc, mire sok lökdösés után sikerült teljesen kinyitnom. A gyárudvarról akkor ment el egy autó. A tettest nem láttam… Fekete sportkocsi volt, ritka elegáns, felismerném!
- Csak nem ilyen volt? - Marvin egy színes fotót kapott elő, az egyik middertoni utcán készült. Az úttesten egy sportkocsi robogott. Egyszer maga David kapta le Veltigéket, amikor a belvárosban parádéztak szemtelenül az új autójukkal.
- De, azt hiszem, ez volt az. Legalább is ilyen.
Amikor Marvin beállított az ikrek házába, azok éppen jól mulattak. Zene szólt a kerti partin, csinos fiatal lányok testhez simuló ruhákban sétáltak vagy táncoltak. Marvin egyenesen a házigazdákhoz ment:
- Lebuktatok, Valter és Viktor.
- Igazán? Kedves felügyelő úr! Megint nevetségessé akarja tenni magát?
- Hol van a sportkocsitok?
- A garázsban! - felelték egyszerre az ikrek, és a népes vendégseregtől követve elballagtak a garázshoz. Megmutatták a felügyelőnek az autót. Akkor Marvin felszólította őket, hogy kövessék őt az emeletre. Közben a segédje behozta az utcán, Marvin kocsijában várakozó pénztáros-feleséget. Az asszony már kint a folyosón meghallotta az ikrek egyikének hangját, és sápadtan mondta:
- Ez volt az az ember.
Odabent aztán megdöbbent, látva, hogy két teljesen egyforma emberrel van dolga. Marvin bátorította.
- Asszonyom, mondja csak meg, melyik volt az..?
De akkor sötét éjszaka volt, most meg világos nappal. Ha csak az egyik iker lett volna ott, a feleség habozás nélkül rámutat. Így csak bizonytalankodott. Viktor - vagy Valter? - meg is mondta a detektívnek:
- Felügyelő, úgy lesz most is, mint a múltkor. Egyikünk egész éjjel a kocsmában ült számos szemtanú társaságában. A másik meg… nos, a másik nem volt vele.
- No és közületek melyik volt a kocsmában?
- Én - így az egyik.
- Én - így a másik.
- Ha csak egy volt ott közületek, akkor valamelyikőtök hazudik - mondta Marvin.
- Az bizony könnyen megeshet, de nem én hazudtam.
- Én sem - vágta rá a másik iker.
És Marvin akkor már tudta: ezeknek megint igazuk lesz. Ha elviszi őket a bíróságra, még tárgyalást sem tartanak, hiszen "a megvádolt ember személyazonossága teljes bizonyossággal nem állapítható meg".
David Marvin összevonta a szemöldökét. Aztán hosszan ráncolta a homlokát. Többen tudták már ebből is, hogy a detektív nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. És ezt csak megerősítette azt a komor pillantás, amit Marvin vetett az ikrekre, mielőtt kiment az utcára. Néhány barátja követte és egy ideig szótlanul mentek mellette. Mindegyiknek nehéz volt a lelke, ugyanakkor mélységesen felháborodtak. Azt hiszem, egyikük sem lepődött meg azon, hogy Marvin végül megtorpant a járdán, megvárta, míg barátai köréje gyűlnek. Hirtelen fény gyúlt a szemében, a hangja is más lett. Komolyabb, ígérőbb. Kihúzta magát, szinte megfiatalodott, amikor kijelentette:
- Barátaim, tudom már, hogyan fogom lebuktatni az átkozott ikreket!
Megjelent: Krimi & rejtvény 2007. július
(II. rész.)
Ha sokáig is kellett rá várni, egyszer csak eljött a tavasz.
Ahogyan lenni szokott az évnek ebben a szakában, kivirágzottak a fák és a kertek. A levegőben olyan illatok jelentek meg, amelyekről télen csak álmodozhattunk. Mind gyakrabban és egyre hosszabb ideig sütött a nap.
Az ikrek megbízottja tovább járkált a városban, fennen ajánlgatva a megfelelő alakoknak "egy bizonyos úr szolgálatait, aki bármilyen rázós feladatot elvállal és el is végzi, de nem kell félni, mert sohasem tudják rácsok mögé zárni, így attól sem kell tartani, hogy elárulja megbízóját". Bár nevet sohasem mondott - hogy is mondhatott volna? - Middertonban aligha akadt egyetlen felnőtt férfi vagy nő sem, aki ne tudta volna, kire céloz.
David Marvin sem tétlenkedett. Egyik bizalmas barátjának ugyan elpanaszolta: milyen kár, hogy a törvény őrei nem állíthatnak csapdát! Ő bizony nem kérhet meg valakit, rendeljen meg egy gyilkosságot a közvetítőnél, azaz valamelyik ikernél, és a tett színhelyén várakozna egy erős fegyveres csapattal… Ez álom volt csupán, bizony. Rendőr nem provokálhat ki, nem kezdeményezhet bűntényt.
Az a megoldás is szóbajött, hogy Marvin valamelyik barátja tehetné meg ezt a szívességet. De hát a közvetítő éppen olyan jól ismerte a városiakat, mint bárki más. Nem vállalt volna egy efféle megbízatást ilyen embertől. De ha mégis, akkor egy utólagos esetleges nyomozás, majd bírósági tárgyalás során az a barát is bajba kerülhetett volna.
Marvin a hosszú téli estéken alaposan végiggondolta a dolgot és nekilátott a szervezésnek. Fiatal fiúkat és lányokat kért barátaitól. Azok elküldték hozzá iskolás fiaikat, lányaikat. Mindnyájan más és más iskolába jártak, ezért mindig volt köztük olyan, akinek éppen akadt pár óra szabadideje. Marvin megeskette őket a titoktartásra, aztán sokáig pusmogott velük. Hogy, hogy nem, de sikerült elintéznie, hogy a kisvárosi rendőrkapitányság előtt attól kezdve egy igen gyors civil autó is várakozott. Ehhez csak neki volt kulcsa.
Aztán Marvin olyan lett, mint a pók. Miután kivetette hálóját, nem maradt neki hátra más, mint várakozni. Hivatali szobája, amely amúgy is meglepően kicsi volt, most egy újabb "bútorarabbal" gyarapodott. A Belváros sematikus térképe lógott a falon - de nem akármilyen térkép volt az! Vaslemezre festették és rajta volt minden kocsma, márpedig ezekből nem volt hiány Middertonban.
A vaslap-térképhez járt néhány kerek fémlapocska is, akár a zsetonok a kaszinóban. Kettőre közülük csak egy-egy "V" betű volt írva, a többiekre számok egytől hatig. Csak megjegyzem, hogy éppen hat fiatal lány és fiú csatlakozott a nyomozó csapathoz. Kerékpáron, motoron járkáltak a városban délután és este.
Marvinnak volt egy listája, sorszámokkal, nevekkel, telefonszámokkal. És attól kezdve Marvin nem is ment haza. Még szombaton és vasárnap délután is bent ült a kapitányságon és hosszan nézte a térképet. Néha megcsendült a mobilja, valaki jelentkezett és mondott valamit. Marvin, az öreg detektív megköszönte, majd felállt, a térképhez ment, odébbtolta az egyik mágneslapocskát, majd visszament a székébe, és tovább nézte a térképet. Olykor valamit feljegyzett.
Az egyik beosztottja egyszer látta azokat a jegyzeteket, de semmit sem értett belőle. Később azt mesélte nekünk, hogy érthetetlen betűk, rövidítések és számok káosza volt a papíron. Így utólag arra gyanakszom, hogy helyek és időpontok sorakoztak ott. Marvin az ikreket és a közvetítőt figyeltette és feljegyezte, mikor hol vannak, honnan hová mennek és ilymódon lassan feltérképezte szokásaikat, kedvenc tartózkodási helyeiket.
Már bizony áprilisba fordult az idő, amikor egy péntek délután minden megváltozott. A többiek már hazamentek, David Marvin egyedül maradt szobájában. Csak odalent a földszinten volt egy ügyeletes. Marvin felhívta a helyettes seriffet és megkérdezte tőle, merre jár? Amaz mintha egy kis feszültséget érzett volna az öreg hangjában, rá is kérdezett:
- David, minden rendben van?
- Igen. Azt hiszem, ma este történni fog valami.
- Ugyan már, honnan tudod..? Vagy kaptál egy titkos fülest?
- Nem kaptam semmit - mondta erre Marvin olyan hangon, hogy abban nem lehetett kételkedni. De rögtön utána egészen másképpen, fiatalos lelkesedéssel, ugyanakkor halkan, mintegy konspirálva folytatta: - De ha a számításaim nem csalnak, akkor ma lesz valami.
- És hogyan jutottál erre a következtetésre?
- Ravasznak kell lenni, barátom, nagyon ravasznak!
- Ez nem válasz a kérdésre, David.
- Nos, akkor csak annyit mondok: az egyik megfigyelt személy ma délután elhagyta a várost.
- Értem, illetve… nem értem. Miféle megfigyelt személy, és mi köze ennek egyáltalán bármihez? Netán az ikrekről van szó?
- Is.
- Jaj, David, olyan vagy, mint az öregasszony, aki először nem akarja elmondani a legújabb szaftos pletykát, aztán persze mégis elmondja, csak előbb egy kicsit kéreti magát…
David nevetett. Már ez is meglepő volt. Tavaly karácsony óta senki sem látta őt még mosolyogni sem, nemhogy nevetni. A helyettes tehát kellően megdöbbent:
- David, te valamiben sántikálsz!
De ekkor David kicsiny hangjelzést észlelt a saját telefonjában, és rögtön elröppent a jókedve:
- Leteszlek, mert valaki más is keres. És ez, ugyebár, most sokkal fontosabb.
David az egyik fiúval beszélt:
- David bácsi, a megfigyelt személy felszállt a vonatra és az már el is ment.
- Biztos, hogy nem maradt itt? Nem ugrott le a másik oldalon?
- Nem, az ablakban állt és még akkor is láttam az undorító eperszínű zakóját, amikor a vonat már elég gyorsan ment.
- Köszönöm.
"Ma fogják megtenni", tudta David. A közvetítő megszervezte az ügyet - de hogy mit, azt senki sem tudhatta. Nyilván azért utazott el a hétvégére, hogy ne legyen itt, amikor megtörténik a következő gyilkosság vagy rablógyilkosság. Alibit szerez magának, tanúk tucatjai fogják őt látni egy távoli városban, senki sem ítélheti majd el őt.
De David nem a közvetítőre vadászott. Sőt, annak gyors távozása volt az, amitől szagot fogott. Éppen ez a tény mozgósította az öreget. Erejét megfeszítette, visszatérni érezte a fiatalságát. Fáradhatatlanul fel-alá járkált. Egy kocsikulcsot tett ki az asztal sarkára, majd beleszólt a rádióba: hol van a járőrkocsi? Midderton kisváros, egy darab járőrkocsija van, abban is csak egy szál segédrendőr üldögél. Ha éppen nem valamelyik park szélén, távol a lámpáktól parkol, és vezetője édesdeden alszik, akkor úgy kétóránként átvág a városon - ennyit jelent, és nem többet.
David telefonált az egyik lánynak:
- Hello Alice, biciklivel vagy? És az ikrek? Még bent vannak… biztos vagy ebben? Mi van, ha annak a kocsmának két kijárata van? Bocs, hülye kérdés volt, minden kocsmának két kijárata van… ott van Jack, azt mondod? No, mindjárt ellenőrzöm.
Felhívta Jack számát is. Közben a vastáblán a 4-s és a 6-os "zsetont" tolta a kocsma köré. Amikor Jack is azt jelentette, hogy a két iker odabent van, a két "V"-betűs zsetont is otthagyta a kocsma mellett.
Egyik motoros fiú a Veltig-ház körül lebzselt. David felhívta és megkérte, a motorral menjen ahhoz a kocsmához. Aztán megint várt, csak várakozott. A pók megszőtte hálóját, most már csak arra várt, hogy belerepüljön egy légy. A légy, amelynek aztán kiszívhatja a vérét…
Lassan múlt el egy óra. Odakünn már sötétedett, amikor a fiú, akit a kocsmába küldött, és aki két asztallal távolabb iszogatott valamit, gyorsan hívta Davidet telefonon:
- Az egyik iker, akit eddig a másik Viktornak szólított, szedelőzködik. Már búcsút vett a testvérétől.
- Ne téveszd szem elől, de vigyázz! Ha rájön, hogy a kocsmától követed, gázt ad, elmenekül és akkor romba dőlhet a tervünk.
Igaz, a tervet egyedül David ismerte, a diákok nem, de attól még rombadőlhet, ha Viktor gyanút fog. A kintieket is figyelmeztette. A biciklis lány is a nyeregbe pattant. A motoros fiú a hátsó kijáratot figyelte, és amikor Viktor beült az ismerős fekete sportkocsiba, már ő is bekapcsolta a járművét. Bár sejtette, a sportkocsival nem veheti fel a versenyt. De azért igyekezett a nyomában maradni.
Viktor Veltig nem is sejtette, hogy követik, figyelik. Átrobogott a belvároson, de nem sietett. Mintha azt akarta volna, hogy minél többen lássák őt. A nyitott sportkocsiból még ki is intett néhány csinosabb nőnek. Még nem volt egészen sötét, amikor a villanegyed szélére ért.
David Marvin ekkor már otthagyta kedvenc vastérképét és fém-zsetonjait. A gyors autóban robogott a kocsma felé. Útközben riasztotta a járőrkocsit is. Megparancsolta a sofőrnek, hajtson azonnal a kocsmához.
David Marvin egy kézzel vezetett, a másikkal a telefont markolta - türelmetlenül. Most már valaki jelenthetné neki, hogy mi a helyzet! De éppen senki sem jelentkezett. Már meglátta azt az utcát, ahová tartott. Befordult és halkan káromkodva - hogy még mindig nem tudja, mi a helyzet - le kellett parkolnia. Nem örült, hogy annyira közel a kocsmához talált csak helyet a kocsijának. Viszont ha utána majd sietnie kell, jó lesz innen elstartolni. De mi van, ha egy vendég erre jön és felismeri őt..? Gondolt egyet, arcába húzta a kalapját és úgy tett, mintha aludna. De azért, ha éppen nem jött arra senki, a szájához kapta a telefont:
- Bent van még az iker?
- Bent van, David bácsi, nyugi.
Ezenközben Viktor (már ha az Viktor volt, ami abban a pillanatban, ugyebár, egyáltalán nem volt biztos) megtorpant az egyik villa előtt. Kiszállt a kocsijából, nyújtózkodott, és nem sietett. Mint aki egyenesen azt akarja, hogy valaki észrevegye? Néhány házból látták is, és ő is látta, hogy látják. Akkor megigazította a zakóját, átvágott a pázsiton, bement a villába. Az ajtóból még visszanézett - egy motoros haladt el lassan a kocsija mellett. Viktor csöngetett.
Valaki kinyitotta az ajtót. Amint a kilincs megmozdult, Viktor már kezében tartotta pisztolyát, de egyelőre a zakója alatt maradt a keze. Ha netán egy családtag nyitná az ajtót… Még nem lőhet. De a küszöbön a házigazda állt, az, akinek fotója még mindig ott volt Viktor zakójának belső zsebében.
- Jó estét! - hangzott el, és Viktor egymásután háromszor lőtt. Először a férfi mellkasába, majd az elhanyatló testébe még egyszer, és amikor a földön feküdt, akkor harmadszor - a fejébe. Nem nyúlt semmihez, egy pillanatig még habozott, majd ruganyos léptekkel visszament az utcára és beült a kocsijába. Gúnyos mosoly ült az arcán.
Még el sem indult, amikor a motoros - aki két házzal odébb parkolt és egy fatörzsnek támaszkodva várt - már mondta is a telefonba:
- David bácsi, megtette! Uramisten, láttam a torkolattüzet… Lelőtt egy embert az egyik ház küszöbén, és már megy is!
- Hívd a mentőket! - vágta oda David, és máris kiugrott az autóból, berohant a kocsmába, a helyettese is a nyomában szaladt. Marvin valósággal berobbant a terembe. Nem voltak sokan, és Valter (Valter..?) ott ült az egyik sarokban, békésen iszogatott.
- Maga Veltig? - kérdezte David, mintha nem tudná. - Letartóztatom gyilkosság alapos gyanújával.
- Mi van..? - döbbent meg Valter. Tényleg nem értette, mi történt.
- Ön negyedórával ezelőtt megölt valakit a villanegyedben! - és David elővett egy bilincset. Valter Veltig úgy megdöbbent, hogy ellenkezni is elfelejtett. Mellesleg hiába is tette volna, mert addigra ott állt David egyenruhás segédje. David Veltig egyik csuklóját a fiatal rendőrjárőr kezéhez bilincselte:
- Szép pár vagytok. Vidd a fogdába és várj meg. Siess!
- De hát én itt ülök órák óta! - dühöngött Valter - Mindenki látta, hogy itt vagyok! Kérdezze meg a vendégeket, ők a tanúim!
- Nincs kedvem kérdezősködni. Az majd a bíróság dolga lesz - David valósággal tuszkolta kifelé az összebilincselt rendőrt és a letartóztatottat. Veltig arca vörös volt a tehetetlen dühtől, majdnem felrobbant. Még mindig nem sejtette, mire megy ki a játék, és már terelte is a rendőr ki az utcára. A járőrkocsiba kicsit körülményesen ültek be, a jobboldalról, ahol is először a rendőr szállt be, utána Veltig, de ő csak akkor ülhetett le, amikor a rendőr a sebességváltó fölött átcsúszott a vezetőülésbe. Aztán elporzottak.
Éppen jókor. Alig vették be a kanyart, a hátuk mögött az utca másik sarkán befordult a fekete sportkocsi. Viktor örült, hogy éppen a bejárat előtt talált parkolóhelyet. Jókedvűen fütyörészve szaladt fel a lépcsőn és máris a kocsmában volt. Nem vette észre, hogy néhány férfi csatlakozik hozzá, a háta mögött. David barátai voltak, akiket idefelé jövet riasztott a detektív.
- Helló, gyerekek, de jó kedvem van! - Viktor már lehuppant volna törzsasztalukhoz az ikre mellé, hogy elmesélje, milyen sok pénz ütötte a markukat ezért a bérgyilkosságért - amikor az asztaluknál egy idegen embert látott, aki kalapját arcába tolva szundikált. Odalépett hozzá:
- Hé, öreg, hol van a fivérem?
- Ott, ahová magát is viszem mindjárt - mondta az idegen a kalap alól és mielőtt Viktor észrevette volna, mi készül, az egyik csuklóján máris csattant a bilincs. A másik már eleve a feketeruhás férfi kezére volt csatolva.
- Marvin..!
- Úgy látszik, tévedtem - mondta Marvin. Viktor felmutatta bilincselt kezét:
- Bizony tévedett! Szedje le azonnal!
- Nem most tévedtem. Az előbb tévedtem, amikor a bátyját tartóztattam le gyilkosságért. Hát istenem, nézze el nekem a tévedést, hiszen maguk olyan egyformák. Most bemegyünk szépen a kapitányságra, magát jól bezárom, aztán ha már bent lesz a cellában, akkor a fivérét szabadon engedem. Nem hinném, hogy tiltakozni fog, sőt azt sem, hogy ezekután még a városban marad.
Viktor Veltig megsemmisülten meredt maga elé. David Marvin pedig, aki az előbb egy pillanatra összeráncolta a homlokát, lassan, nagyon lassan engedte ki, az arca felderült és egyesek szerint akkor Middertonban - a kései óra ellenére - még a nap is kisütött, újra.
Nemere István
Megjelent: csak az I. rész a Krimi és rejtvény 2007. júliusi számában
Vissza