Árvízben
- Mindig gyűlöltelek - mondta ki a férfi. Maurának nem lehettek kétségei: Norman valóban meggyűlölte őt. Mikor? Talán az elrontott házasságuk húsz éve alatt? A férfi hangjában most benne volt minden. A harag, a sok veszekedés. Az ital, ami lefolyt Norman torkán. Maura hallgatott.
A víz akkor már majdnem térdig ért és még emelkedett. A ház udvarán álltak, és ameddig elláttak, mindenütt sárgásbarna folyadék áradt. A folyó közel volt, a magányos ház mélyedésben állt. Norman durván megtaszította feleségét:
- Fordulj meg! - emelte a kezében tartott ásót. Maura csak annyit kiáltott volna: "Norman, ezt ne...!" - de nem jött ki hang a torkán. A folyó felől újabb áradat közeledett, hullámokban. Az égből is szakadt az eső. Norman magasra emelte az ásót: - Majd ha elmegy az árvíz, megtalálnak valahol, azt hiszik, beütötted a fejedet és megfulladtál.
Maura csak félig fordult el. Még egy pillanatra látta a férje vad tekintetét, és már tudta: nem érdemes szólni. Ki tudja, milyen rég elhatározta már, hogy... csak az alkalomra várt. A szomszéd házak az erdő mögött vannak, a víz pedig megállíthatatlanul áramlik és egyre magasabb, már majdnem combig ér. A szomszédok sem láthatják, mi történt.
Maura csak egy pillanatig habozott. Csábította, hogy behunyja a szemét és álljon, mígnem fejét eléri a csapás. Legalább vége lesz a szenvedésnek.
Ám a másodperc, amíg nem akart élni, véget ért. Az agya feszülten dolgozott. Nem habozhat, hiszen mindjárt lecsap az ásó. Hirtelen eldőlt, mint egy fadarab. Amire számított, bekövetkezett: elragadta a víz. Még hallotta Norman csalódott kiáltását, az ásó lecsapott és vizet fröcskölt, nem érte el őt. A víz pedig magával ragadta, az udvar közepén megpörgette. Norman eltorzult arccal lábalt utána, de a vízre egyre nőtt, nehezebben mozgott. Nem akarta elengedni az ásót, melle hasította-szórta szét a mocskos folyadékot, úgy közeledett.
A festékes kamra nyitva volt, és Maura elkapta az ajtót. Behúzta magát a polc mellé. Veszélyes, tudta, mert ha Norman elállja az ajtót...
Máris megtalálta, amit keresett. A festékszóró. Kék festék volt benne, és Maura emlékezett: maradt az alján, amikor befejezte az ablakpárkány festését.
A kis dobozt a háta mögé rejtette. Norman felbukkant az ajtó előtt, csapzottan, kezében az ásóval. Már emelte is... Maura gyorsabb volt. A szóró nyílásán át a férfi arcába repült a festék. Norman felüvöltött, elejtette az ásót. Maura megint a vízbe merült, elsuhant a férfi mellett. Nem kellett csapkodnia a karjával, vitte az áradat. A folyó felöl, ki a mezőre. Az útra. Egyszer elkapta egy fa derekát, visszanézett. nem látta Normant. Indult tovább, a víz már a derekáig ért, de nem félt.
Az úton egy traktor ment, kerékagyig a hullámokban, a vezetője integetett: "Ide, ide!" A szomszéd volt, Bates. Amikor felsegítette a csuromvizes asszonyt maga mellé az ülésbe, megkérdezte:
- A férjével mi van?
- Öt perce ragadta el az ár - mondta a nő.
Mindketten a ház felé néztek és már észre is vették Normant. A hátán feküldt, a víz sodorta, a feje nekiütközött a kerítés még kiálló oszlopának.
- Meghalt - mondta Bates rekedten. Ne nézzen oda hölgyem!

Megjelent: Terefere 2006. április

Nemere István

Régi novellák, cikkek