A sztráda alatt
- Hallottátok? Balter itthagyja a céget! - újságolta egy sovány munkás este a kantinban.
- Csak úgy felmondott és elmegy. Holnap reggel ötkor taxit hív, mondta valakinek, és ennyi volt. Biztos kapott munkát egy másik sztrádacégnél, ahol még nem hallottak róla.
- Szóval csak úgy elmegy - szívta a fogát egy másik. - Szóba se kerül majd, hogy miatta halt meg Olivetti? Addig hajszolta szegényt, míg egyszer nem nézett a lába alá, és beleesett egy aknába.
- És én? - kérdezte egy harmadik. - Hajnaltól estig hajtottam hónapokig, annyi túlórám volt, mint senki másnak, az a disznó pedig elvesztette a jelenléti íveket... Csak azokat, amelyeken az én nevem volt.
Majdnem mindenki tudott hasonlókat mondani. Ha akkor belép Balter, azonnal nekiesnek és széttépik... Végül négy sztrádaépító összeült egy homályos sarokba, és sokáig suttogott egymással. Baltert, ha úgyis elmegy, senki sem fogja keresni. Családja nincs, a leendő munkahelyén meg majd azt hiszik, meggondolta magát. A sovány elmondta, hogy az ő szakaszukon, a százhuszonkilences kilométer elején most építenek egy vízáteresztőt, már csak a betonfödém jön rá, délután otthagyták a parkolót, holnap reggel ott betonoznak elsőnek, aztán betemetik. Valaki arról beszélt, hogy a lakókonténerek onnan nincsenek is olyan messze. És hogy ilynekor késő ősszel reggel ötkor még sötét van...
Másnap Balter mérnök a bőröndjével a kezében lépett ki a konténerből. Csípős volt a reggel, majdhogynem éjszaka. Elővette a mobilját, hogy taxit hívjon a közeli városból. Egy munkás megkérdezte:
- A város felé megyünk kocsival, mérnök úr, nem jön velünk?
Balter beült a kocsiba. Az autó sóderhegyek közt kanyargott, elhagyta az ideiglenes aszfaltgyártó tartályait, máris a félig kész sztrádán robogott.
Amikor megtorpantak, Balter azt hitte, mindjárt mennek tovább. A százhuszonkilenc-kettőn voltak, tudta, itt ma vízáteresztőt építenek a lekanyarodó keskenyebb út alá. Valaki udvariasan megkérte, szálljon ki, mert a kocsi mégsem megy tovább. A mérnök dühösen pattant elő a bőröndjével. Sötét volt, csak az ég keleti oldalán jelent meg egy csík. Balter ment volna vissza az útra, amikor hirtelen három férfi állt elé, és csak némán néztek rá. A mérnök felfogta, hogy csapdába csalták. Megfordult, és futni kezdett a földhányáson. Akkor lökte meg a markoló kanala. A nagy acélszerkezet halkan kondult - Balter feje és a markolókanál találkozott, a férfi lehanyatlott. A bőrönd már csúszott az áteresztő mélyére. A markoló kezelője körülnézett - sehol senki, csak a társai. Hát megmerítette a tartályt Bartel körül, a gép mohón harapta a földdel együtt a férfit is. Felpörgött a motor, a szerkezet odább gurult, terhét a gödörbe dobta.
- Jöhet a beton, fiúk - mondta valaki, és a közelben felpörgött egy készbeton-szállító motorja. Az emberek csak álltak, nézték, amint a gödör megtelik, a vízáteresztő fölé betonmerevítést raktak, nehogy a súlyos földréteg összetörje a vízelvezető csövet.
- Már nem is látszik - szólalt meg a sovány. A többiek hallgattak. Talán arra gondoltak: száz éven át robognak majd az autók itt a sztrádán, és senki sem fogja sejteni, ki van lent a mélyben.