"A" Nemere
Nincs semmilyen indok, ami elfogadhatóvá tenné, hogy a sci-fi alacsonyabb rangú irodalomnak számítson, mint bármelyik más. Ha úgy vesszük, sci-fi volt az Iliász és még inkább az Odüsszeia, vagy akár Gilgames kalandjai, és ezer más mű az ókortól eddig. A sci-fi nem csak Verne és Lem, meg ami közöttük volt - dehogy! A sci-fi ötezer éves műfaj, és lehet, eljön az idő, amikor senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, hogyan viszonyul ehhez meg ahhoz". Már csak azért sem, mert a sci-fi lesz az irodalom. Minden irodalmak őse, a képzeletbeli fának ez nem csak egyik vaskos ága, de talán bizony még a törzse is!
Nemere István. Negyvenéves írói pályafutással a háta mögött. Soha semmilyen intézmény nem támogatta, de keveseket ért és ér ma is annyi támadás, mint őt. Tűri. Tűrte korábban is. Tűrte, és - híressé vált minden hátszél nélkül. Megdolgozott érte.
Lehet irigyelni; de az övénél csekélyebb műveltséggel, élettapasztalattal, munkaszeretettel és szorgalommal az övéhez hasonló sikerre vágyni nem érdemes.
Életműve gigantikus: félezernél több könyv, valamint megszámlálhatatlan egyéb publikáció szerzője. Fantasztikus munkabírással dolgozik ma is. Úgy él, ahogy mi is szeretnénk élni: otthon-szigetet teremtett maga köré, minden idejét családjára és az írásra fordítja.
Nem volt hajlandó végigjárni a díjak-kapcsolatok-érdekszövetségek belterjes szamárlétráját, nem vett tudomást semmiféle akadémikus műfaji hierarchiáról, ő csak azt tette, amit az írónak tennie kell: írt. Ír ma is, derűben, jó egészségben. Vitalitásával és optimizmusával mindannyiunknak példát mutat.
A középiskolában a pad alatt olvasgattuk A Triton-gyilkosságok című regényét. Már a nyolcvanas évek elején is háborogtak a főmuftik, hogy "Nemerének van képe évente több regényt is megjelentetni", ráadásul "az áltudományok terjesztője". És találgatták: "vajon honnan szerzi információit Nemere?"
Nemere István mindig vállalja önmagát, a véleményét. Igen bátran nyilatkozik, nem alkalmazkodik semmiféle tekintélyhez. Nem fél se tudományos, se másféle közvélekedéssel ellentétes nézeteket hangoztatni. Kiváló előadó, és lendületes vitapartner.
Ideális riportalany; de nemigen lehet jól "lezárni" a vele folytatott beszélgetést. Minden válasza kérdések özönét generálja.
Nemere István. A mai magyar olvasók egyik kedvence. Lehet szidni vagy szeretni; de nem lehet Róla nem tudomást venni.
L. N. Peters: Mi az eredeti képzettséged?
Nemere István: Eredetileg humán (latin szakos) gimnázium után nem vettek fel egyetemre (részletek a netes önéletrajzban), és végül évekkel később, munka mellett végeztem el a Könyvtártudományi és Módszertani Központ által szervezett hároméves könyvtárosképzőt, amely az akkori szintnek megfelelő "informatikai" képzést is adott, és mivel az ELTE tanárai tanítottak bennünket, az akkori oktatási rendszerben a kapott diploma főiskolai végzettségnek felelt meg. Az akkori diákok, de még a tanárok is úgy emlegették ezt, hogy mi tulajdonképpen az ELTÉ-re jártunk.
L. N. Peters: Hogyan lettél író?
Nemere István: Író úgy lettem, hogy sokat olvastam, sőt rengeteget olvastam, és tizenegy évesen azt hittem, én is tudnék könyveket írni. Akkor még persze nem tudtam, de azért nekifutottam a magam gyerekes, kezdetleges módján. Most akár én magam, akár egy esetleges életrajzíróm mondhatná, hogy "lám, lám, már kicsi gyermekként is írónak készült". De a valóságban ez nem volt ilyen egyértelmű, legalábbis számomra. Tizennyolc-húszéves koromig irogattam, de persze ezen "művek" szinte sehol sem jelentek meg. Aztán külföldre költöztem egy házasság miatt, ott kezdtem el fordítani és ismét novellákat is írni, hazaküldözgettem lapoknak, némelyik meg is jelent. Minden akkor indult be igazán, amikor huszonnyolc évesen hazaköltöztem. Számos szakmában tevékenykedtem, dolgoztam éjjel-nappal, de mindig találtam időt az írásra és akkoriban még igen sok könyvet fordítottam is magyarra - egészen a rendszerváltásig műveltem ezt is, azóta csak ritkán. De az írást sohasem hagytam abba és 1980-tól már semmilyen állásom sem volt, csak az írásból élek azóta is. Író tehát úgy lettem, hogy írtam - bármilyen meglepően vagy ál-szellemesen hangzik is ez. De tényleg így volt. Nem tanított senki, nem jártam semmilyen tanfolyamra (akkoriban ilyenek nem is léteztek), csak olvastam a "nagyokat", meg akiket nagynak hittünk, meg akiket annak mondtak, és lassanként ellestem a fortélyokat, a technikát, rájöttem az írás lelkiségére. Az írást mint szakmát és mint hivatást is megértettem azóta, vagyis tudom, miért írok (ez korántsem olyan általános) és persze ezen keresztül igyekszem befolyásolni az embereket.
L. N. Peters: Külsőkörösként kerültél az irodalomba, István?
Nemere István: Ez biztos. Hiszen több nagy akadállyal indultam, ezek egy része később is fennmaradt. Az egyik: nem éltem itthon 1966-1972 között, azaz huszonkettedik és huszonnyolcadik életévem között. Nem itt jártam egyetemre, főleg nem Budapesten, nappali szakon, bölcsészetre - mert akkor már az egyetemi évek alatt megismertem volna mindenkit, akit akkortájt illett ismerni. Nemcsak írókra, költőkre gondolok, hanem folyóiratok szerkesztőire, rádiósokra, tévésekre. Ráadásul - mintha ez nem lenne elég - hazatérve nem laktam Budapesten, hanem vidéken, aminek akkoriban elképzelhetetlen hátrányai voltak. Én, aki már akkor is csak hetente egyszer utaztam Budapestre, egy munkanapon, nem nagyon tudhattam, miféle csillagállások változtak az elmúlt napokban. Megesett, hogy amint leszálltam az autóbuszról, rögtön egy telefonfülkébe mentem, és úgy próbáltam megtudni, vajon X. és Y. és Z. ott vannak-e még a szerkesztőségben, beszélhetek-e velük, és mikor? Hadd tegyem hozzá, hogy abban a "drágalátos" politikai rendszerben én, akit évtizedeken át szorgalmasan figyeltek a spiclik, és jelentgettek rólam (volt szerencsém ezeket a jelentéseket később elolvasni), "természetesen" nem kaphattam telefonvonalat sem. Nekem otthoni telefonom csak 1990 végén, a rendszerváltás után egy évvel lett. Mindez alaposan megnehezítette a kapcsolattartást a kiadókkal, szerkesztőségekkel. No és az akkori szemlélet, amely a kiadókban uralkodott, a nem Budapesten élő írót eleve nem is vette emberszámba. Úgyhogy mindezek a körülmények így együttesen tényleg azt jelentették, hogy messziről jöttem be, és nehezen. De még most is van olyan érzésem sokszor, hogy a verseny a kivilágított stadionban zajlik, reflektorfényben futnak a többiek, a kollégák, érdekes módon én is részt veszek a versenyen, de az én pályám a stadionon kívül van, sokkal nagyobb köröket kell rónom, mint a bentieknek, ráadásul rám nem irányul semmiféle fényszóró, én sötétben futhatok csak.
L. N. Peters: Műveid alapján csak halovány sejtéseim lehetnek arról, kik voltak hatással Rád. Vannak-e írói példaképeid?
Nemere István: Sokan voltak hatással rám, de nem tudom őket felsorolni. Nem csak azért, mert túl hosszú lenne a névsor, hanem, és főleg azért, mert már nem emlékszem mindenkire, és azt hiszem, ez nem is lényeges. Az utóbbi háromezer évben minden író tanult valamit az elődeitől, akár akarta, akár nem, tudat alatt vagy fölött. Olyan ez, mint amikor valaki elhivatottságot érez a festészethez, szeretne megtanulni jól festeni, ellesni a régi mesterek titkait - hát persze, hogy képtárakba jár, régi festményeket nézeget, így is tanul! Nekünk íróknak a "képtár" a könyvtár, vagyis az előttünk járók technikája. Ami persze külső jegyeiben korról korra változik, nem írunk ma már úgy, mint írt Jókai és még kevésbé írunk úgy, ahogyan azt Csokonai vagy pláne Balassi tette. Vannak viszont általános, mondhatni "örök" jellemzők, fogások, a szó jó értelmében vett "trükkök", amiket mindenkinek mindeközben el kell sajátítani, hogy egyáltalán megnyilvánulhasson ebben a műfajban.
Én például abból következtettem ki, hogy ki is lehetett rám hatással, hogy megírták az olvasók, vagy újságírók, régebben a kritikusok is, hogy kire emlékeztetnek egyes műveim. A legtöbbször Graham Greene-t emlegették, de voltam én "magyar Lem" és "magyar Däniken", ez utóbbiak persze inkább csak a sci-fi témák és megközelítések miatt, nem a stílus okán. Büszke akkor lehetnék, ha egyszer majd a "huszonegyedik század Mikszáthja" lehetek, leszek.
Ezzel tulajdonképpen el is árultam már valamit a "példaképekről". Az idézőjel oka: valójában nincsenek példaképeim, mert nem akarok senkit másolni, senkire hasonlítani. Ők - ők voltak, én - én vagyok. Nem is lenne értelme hasonulni egy régebben élt íróhoz, mert minek legyen belőle kettő, egy élesebb, jobb változat és egy árnyékosabb, rosszabb..? "Ha máshoz akarsz hasonlítani, elveszted önmagadat", tartja a régi bölcs mondás (amit most találtam ki..!). Egyszóval számomra példakép, akihez hasonlítanám magamat és műveimet, akihez fel akarnék nőni, nincsen, és nem is akarom, hogy legyen. Viszont a magyar irodalomból nagynak tartom Mikszáthot, és még valakit, akit mára méltatlanul elfeledtek, de akinek a képletes emlőin felnőttem: Herczeg Ferencet is.
L. N. Peters: Irodalmi körökben ma lekicsinylően beszélnek Herczeg Ferencről. Pedig annak idején nem kisebb személyiség, mint Horváth János próbálta kiharcolni számára - az irodalmi Nobel-díjat. A hatalom - amennyire én tudom - soha semmikor sem kedvelt Téged. Emiatt sznob körökben divat volt - és ma is divat - kétségbe vonni az írói teljesítményed értékét. Ezt hogy' éled meg?
Nemere István: Nos, hogy tényleg a hatalomról, mint olyanról van-e szó, ebben nem vagyok biztos. Az nyilvánvaló, hogy a kommunista korszakban nem tartoztam a kedvencek közé, voltak is ebből problémáim, de azt azért el kell ismerni még ennyi év után is: kifejezetten nem akadályoztak, csak úgy finoman. Megesett persze, hogy itt vagy ott, ebben vagy abban a lapban egy évig nem jelenhettem meg, ráadásul nem politikai anyagok, hanem a parajelenségekkel foglalkozó cikkek miatt ítéltek akkor szakszóval "helybenjárásra", és hogy egyik vagy másik könyvemet nem adták ki, akadt olyan is, amelyik tizennégy évig várt a megjelenésre.
A baj nem is annyira a hatalommal volt vagy van, mert az változó. Hanem jól rátapintottál a lényegre: a sznobok utálkoznak, finnyáskodnak, ha Nemeréről hallanak, mert hát beléjük kódolódott, hogy az csak afféle lektűrszerző, meg sci-fiket, krimiket ír - mintha ez egyrészt szégyen lenne, másfelől meg már rég nem igaz. Kérdem én: milyen késleltetett reflexeik vannak ezeknek az embereknek? Húsz év alatt sem vették észre, hogy én már mást írok, mással foglalkozom, sőt - hogy más lettem? Mert hiszen emberként sem ugyanolyan a harminc, vagy az ötven, vagy a hatvanöt éves, és persze íróként is eljuthat A-pontból B-pontba, sőt el is kell jutnia, hiszen rá is hatnak az évek, a tapasztalatok, sőt a saját írása is változtat az életszemléletén, a magatartásán, sok mindenen. De hát a sznobok ebből semmit sem észlelnek, és ennek csak egyetlen oka van: nem olvasnak Nemerét. De amúgy nagyon bátran nyilvánítanak véleményt valamiről, valakiről, akit nem is ismernek. Ha egy társaságban egy filmről kéne beszélniök, amit nem láttak, hát biztosan hallgatnának. Érdekes, milyen bátrak akkor, amikor egy embert és annak életművét kell megítélni - ott nem számít, hogy nem is tudják, miről van szó.
L. N. Peters: Mi a véleményed a hazai sznobizmus természetrajzáról?
Nemere István: Semmiben sem különbözik más nemzetek hasonló "intézményeitől". A sznobok azok, akik elmennek minden ál-festő és ál-szobrász kiállítására, és komoly képpel nézik a nagy semmit, vagy az úgynevezett "modern" zeneszerzők műveit hallgatják, és úgy tesznek, mintha az tényleg zene lenne. Nem állíthatom persze, hogy semmi sem művészet, amit a huszonegyedik században szülnek a művészek - de hogy kilencven százalékuknak ahhoz semmi köze, abban bizonyos vagyok. Lehet persze, hogy ez így volt a régi korokban is, csak ma már nem tudunk róla.
A sznobok mindig rárepülnek valakire, minden műfajban kiválasztanak maguknak egy, két, három, ritkán több embert, és attól kezdve azokat imádják, és másoktól is elvárják az imádatot. Számukra a többiek egyszerűen nem léteznek. Persze kis ország vagyunk vízfejjel, tehát mindez gyakorlatilag csak Budapestre vonatkozik, a sznobok főleg ott tenyésznek és tevékenykednek, diktálják a művészeti divatokat, áramlatokat és a maguk által trónra ültetett "királyokat" ajnározzák. Mondhatod persze - te is, és mások, például az olvasóim is - hogy "savanyú a szőlő", másképpen beszélnék, ha én lennék ott a trónon, az élen "valamelyik Péter". Nem hiszem.
L. N. Peters: Minden idők egyik legtermékenyebb magyar írója vagy.
Nemere István: Bár talán megorrolnak rám ezért a nagyképűségért, hadd javítsam ki: nem az egyik legtermékenyebb magyar író vagyok, hanem a legtermékenyebb. Mióta feltalálták a könyvnyomtatást, de mondhatom úgy is, hogy amióta egyáltalán betűket rónak (beleértve a valamikori ősi rovásírást is), élő ember még nem írt ennyit ezen a szép nyelven. Ezt ne vegyék dicsekvésnek, mennyiséggel nem lehet és nem is érdemes dicsekedni, csak mint tényt szögeztem le. Sajnos az újságírók, különösen az 500. könyv megjelenése óta, másról nem is tudnak kérdezni engem. Ez a mennyiség mindenkit letaglóz, hitetlenül forgatják az agyukban, "uramisten, ötszáz könyv!", és persze hajlamosak azt hinni, hogy afféle mennyiségi rekorder vagyok, aki csak erre hajt és élete legfőbb vágya Guiness-féle Rekordok Könyve. Pedig ez a mű sohasem volt a kezemben és nem is lesz, nem erre hajtok. Nekem az írás életforma, nem hobbi, és több is, mint szakma.
L. N. Peters: Mi a munkarended?
Nemere István: A munkarendem egyszerű: a nap nagyobb részében írok, és ennyi. Reggel hatkor télen-nyáron (vagyis télen még jószerével éjszaka) leülök a gép elé és napi 35-40 ezer karaktert írok. Ez eltart kora délutánig, akkor foglalkozom mással, ami nem írás, és késő délután még egyszer nekiállok, de akkor már általában nem szépirodalommal foglalkozom, hanem egyéb feladatokkal: fordítás, levélírás, stb. Aztán este tévézés, majd olvasás, alvás, hajnalban pedig minden kezdődik elölről, és ez szombaton és vasárnap is így megy. Nem csoda hát, hogy újabb - állítólag könyvkereskedelmi körökben - terjed a legenda: "A Nemere csak úgy tudott megírni ötszáz könyvet, hogy otthon 12 rabszolgát tart a pincéjében, és azokat dolgoztatja"… Erről csak annyit, hogy nincs is pincénk… Másfelől egy ismert író és költő már "elkérte" tőlem a sztorit, hogy megírhassa egy novellában, és persze "odaadtam" neki. Olyan egyszerű természetességgel, mintha az enyém lenne… A baj gyökere szerintem ott van, hogy az emberek többsége nem ennyire fanatikus, vagy - ne kíméljem már magamat! - nem ennyire mániákus, mint én, nincs ennyire belefeledkezve abba, amit a hivatásának tart. Én meg úgy vélem, csak így van értelme, és ennyit van értelme dolgozni, ennek van látszata, hatása. Tisztában vagyok vele, hogy mások nem dolgoznak így harminc-negyven éven keresztül - én meg igen, és hát ennek köszönhető az immár ötszáztizen-valahányadik könyvnél tartó sorozat. Adjunk egymásnak ennyi szabadságot: én nem figurázom ki azokat, akik véres verejtékkel írnak napi egy oldalt, és készülnek el sokévenként egy-egy újabb művükkel. Ugyanis a lassú és nehézkes és megfontolt és átszenvedett munka eredménye nem okvetlenül lesz jobb egy másiknál, amit esetleg pár hét alatt "dobtak össze", és mégis remekmű lett belőle. Az előbbi izzadmányokkal vannak tele a könyvtárak… Lassan is lehet jót vagy rosszat írni, és gyorsan is. Csak az irodalomkritikusok, akik e műveletek felkent papjainak hiszik magukat már csak erről szóló diplomájuk okán is - általában a lassú munka hívei és vagy gyanakodva tekintenek a gyorsan írókra, vagy egyáltalán nem veszik őket figyelembe. Ez utóbbi eset lennék én. Gondolom, abból indulnak ki, hogy "az irodalmat nem kilóra mérik" - nos, én sem arra mérem, és örülnék, ha a kezüket összecsapó érdeklődők a "Jaj, hogy lehet ilyen sok könyvet írni?"- kérdés helyett végre elkezdenének beszélgetni például az ötszázadik könyvemről, amely egy ember és egy kutya pszichés kapcsolatáról, nehezen induló barátságáról szól. És még van legalább tíz olyan könyvem, amelyekről tudom - mert mondták nekem - hogy nem egy és nem két embernek változtatta meg az életét.
L. N. Peters: Például melyik könyveid?
Nemere István: A legtöbbször ezt "A Hegy" című könyvemmel kapcsolatban mondták nekem, még akkoriban, amikor az csak egykötetes mű volt. A 2000-es évek elején, 23 évvel az első keletkezése után egy kiadó kérésére megírtam a folytatását is, és a két kötet is megjelent egyszerre. Ezen felül jelentős regénynek tartották egyes olvasók a "Vak madár"-t, amely egy zsarnoki rendszer kritikája volt, vagy éppenséggel "Az anyák éjjel sírnak" című könyvet, amely egy magyar orvos afrikai élményeiről szól. Okvetlenül meg kell említenem a "Kiált a csönd"-et, amely egy íróról és súlyosan sérült gyermekéről szól. Ezzel kapcsolatban is jelezték, hogy mennyire fontos nekik a könyv. És persze akadt, aki "A kis herceg visszatér" című könyvért lelkesedett olyannyira, hogy állította: neki ettől változott meg minden az életében. De ismerek olyant, aki tizenévesen elolvasta "A Triton-gyilkosságok" című fantasztikus krimit, és emiatt rendőr akart lenni - kislány léte ellenére - majd néhány kacskaringó után az lett, sőt ma már egy bűnügyi osztály vezetője is.
L. N. Peters: Te Magad irodalmi értelemben melyik művedet tartod a legjelentősebbnek?
Nemere István: A legjelentősebb művemnek még mindig az imént már említett "A Hegy"-et tartom, most már a két kötetét, de az ötszázadik könyvem, a "Vismar és Társa" sem rossz… Tudom, álszerénység így mondani. De hát ezt kérdezted, erre kell válaszolnom. A lista azonos az előző percekben említettekkel. Észrevettem különben, hogy már fiatalon is szerettem öreg emberekről, elsősorban idős férfiakról írni, és ez most is itt van bennem. Talán ezek mennek nekem a legjobban.
L. N. Peters: Szerinted mi a jó SF, és milyen a jó SF?
Nemere István: A jó SF attól jó, hogy nem merül ki csak a végeérhetetlen kalandokban. A fantasy-irodalom termékeinek 99 százalékát például ezért nem kedvelem. Ott van ugyan bennük is a Jó és a Rossz küzdelme, de ezt sokszor elfedik az öncélú kalandok, amelyek egyre bonyolultabb világokban játszódnak. Az igazi tudományos-fantasztikus irodalom ehhez képest egyszerűbb, mégis nagyszerűbb, azt hiszem - nem véletlenül írtam egész életemben csak egyetlen fantasy-regényt, azt is azért, hogy kipróbáljam magamat abban a műfajban is. A jó sci-fi attól jó, hogy elgondolkodtatja az embereket, jövő- vagy jelen-képet rajzol eléjük, követendő példákat állít fel viselkedésben, társadalomban, olykor egész világokban. Ha a kozmosz is benne van, akkor az a jó, amelyik kinyitja az emberek szemét és tudatát a végtelenség felé - értsük ezt a szót bármilyen módon is. A jó sci-fi azt mondja: a jövő sem lesz problémamentes, de talán sikerül azokat más módon megoldani, nem úgy, ahogyan azt manapság tesszük. Érdekellentétek is lesznek még sokáig, talán évszázadokon át, de nem mindegy, hogy azokra vérrel, háborúkkal, terrorizmussal és tömeggyilkosságokkal válaszolunk-e, vagy békésebb eszközökkel. A jó sci-fi távlatokat nyit a tudománynak és a társadalomnak - nem kell félnünk a nagy szavaktól, mert tényleg erről van szó! És persze - de ez már csak az én véleményem, ami az én SF-könyveimből is kiderül - sohasem a gépek lesznek fontosak, a robotok vagy bármilyen más szerkezetek, hanem az emberek. Nekik kell fejlődniük az idő előre haladtával, és a tudás bővülésével. Ha nem ilyen egy SF-regény, akkor én már nem vagyok rá vevő, olvasó.
L. N. Peters: Mondhatjuk, hogy az SF közvetítette hipotetikus jövőből téged nem a technológia, hanem a civilizáció belső működése és az ember közérzete érdekel leginkább?
Nemere István: Hát persze, hogy mondhatjuk! Sőt, velem kapcsolatban csak ezt mondhatjuk. Akik engem a tudományos-fantasztikus műveimért kedvelnek és olvastak tőlem ilyent vagy harmincat, azok ezt jól tudhatják. Semmiféle rejtélyes, bonyolult, vagy szellemes gép nem szerepel nálam, minden egyszerű, mert a gépeknek csak az embereket kiszolgáló szerepük van és lesz. Nemcsak a regényeimben, hanem a valóságban is. Lehet az a szerkezet igen bonyolult ("Időhajó", ahol a gép térben és időben mozog egyszerre), de mindig csak esélyt, lehetőséget ad az embernek arra, hogy valamit jobban tegyen, mint tette azt addig, vagy eljusson olyan helyekre a téridőben, ahová anélkül nem jutna el. De nálam nem olvashatni a gépek lázadásáról az emberek ellen, és más effajta ostobaságokról.
Viszont milyen izgalmas téma az emberi, netán jövőbeni civilizáció működése és a benne élő emberek sorsa! A tízkötetes SF-családregényem a 25. században játszódik, és lényegében erről (is) szól. A kalandok mellett az olvasó megismerkedik azzal, hogyan képzelte el a szerző a fél évezreddel utánunk jövő társadalmat, az miben jobb a mainál (sokban), és hol nem sikerült eredményeket, jelentős változásokat elérni. Szerintem különben az a jó társadalom, amelyben minél több ember érzi magát jól. Ma már itt a Földön is vannak országok, ahol az emberek elégedettségi mutatói meghaladták a 80 százalékot, és ennek én úgy örülök, mintha én is ilyen országban élnék, pedig dehogy. Ám hogy már vannak ilyen helyek, ilyen társadalmak, az mindennél fontosabb, mert jelzi, hogy jó úton haladunk.
L. N. Peters: A magyar társadalom mikor lesz ilyen?
Nemere István: Jósolni nem érdemes, mert ez is egy úgynevezett "soktényezős dolog", amiben előre kiszámíthatatlan folyamatok zajlanak. A társadalomról nehezebb jósolni hosszabb távon, mint az időjárásról mondjuk három hétre előre. Szerintem a magyar társadalom már most lemaradt az európai (persze: nyugat-európai) mögött és a lemaradás évről évre nő. De a helyzet nem reménytelen. Én már biztosan nem látom meg, a most fiatalok talán még igen, hogy a külföldi példa, ráhatás, sőt civilizációs kényszer előbbre visz majd bennünket is. Ha mindenáron évszámot vársz tőlem, azt kell mondanom (fájó szívvel): ötven év. Hogy kerek időt mondjak. De talán már harminc-negyven év is elég lesz, és ha nem is érjük utol az akkori Nyugat-Európa szemléletét, de talán azt, ahol most tartanak. Egy látszólag ide nem vágó példa: az Európai Unió fejlett országaiban - ebbe beleértve Portugáliát és Ausztriát is - már nem lehet kutyákat megkötve tartani. Mikor lesz az Magyarországon, hogy az emberek előbb kerítést építenek, és csak utána szereznek be kutyát? Hogy a szerencsétlen állatok nem élik le egész életüket egy kétméteres láncon, csak azért, mert ez a társadalom e téren (is) ilyen primitív?
L. N. Peters: Mi az írói ars poeticád?
Nemere István: Írói ars poetica? Mindig irtóztam ettől a kifejezéstől, amióta annak idején az iskolában is ezzel nyaggattak bennünket. "Mit akart az író mondani..?" Az írók többsége szerintem nem sokat foglalkozott ezzel valaha is. Ha mégis arra késztetik, hogy válaszoljon erre a kérdésre, akkor gyorsan kitalál valamit, legalábbis kezdetben. Mert mire megöregszik, már tudja a választ is, úgy "nyomja", mint a vízfolyás… Én úgy vélem, hogy az író az olvasókért van, nem kell neki okvetlenül lángoszlopnak és útmutatónak lenni, mint az a régi századokban főleg Kelet-Európában. Hanem az író olykor valóban mutasson utat, hasson az olvasóira jó irányban, pozitívan. Ne propagálja a kétségtelen rosszat (az én könyveimben az erőszak sohasem öncélú, és a pozitív hőseim nem isznak, nem dohányoznak, nem kábítószereznek, és így tovább). Ez a legtöbb, amit e téren tehetek. Értük is, és magamért is. No, meg az irodalomért, azt hiszem.
L. N. Peters: Ezt értem. De mit jelent az, hogy "az író olykor valóban mutasson utat, hasson az olvasóira jó irányban, pozitívan"?
Nemere István: Nem könnyű ezt meghatározni. Kétféle, illetve voltaképpen háromféle módon is hathat az író. Egy: az írásain keresztül. Kettő: az életével. Három: a kettővel együtt. Én az első módszer híve vagyok. Ha tőlem függene és ez egyáltalán fizikailag lehetséges lenne, akkor egyetlen álnév alatt írnám a könyveimet, és soha senki nem tudná meg akár ötven munkás év alatt sem, hogy ki is ez az XY író..? De ez nem megy, viszont továbbra is azt állítom: az író írjon, ez a fő dolga. Minden egyéb ezután és részben ebből következik. Az írásai lelkesítsenek, de ne mások ellen. Mutasson példát az olvasóknak abban, hogy miképpen kell végigmenni az életen anélkül, hogy bárkinek ártanánk szándékosan. Mert hát a puszta létezésünk is megrövidíthet valakiket, ez ellen nem sokat tehetünk (például európaiak lévén sokkal több tiszta vizet, mezőgazdasági terményt, ipari terméket használunk fel, mint afrikai társaink, és többet szennyezzük ezt a bolygót, mint ők). De az író azt propagálja, milyen a helyes emberi gondolkodás, magatartás, miféle célokat érdemes és kell követni, és melyeket soha ne kövessünk.
L. N. Peters: Ez az irodalom és az író küldetése?
Nemere István: Nem tudom, hogy ez-e a küldetésünk. Inkább szeretem hinni, hogy ez, akkor is, ha nincs igazam.
L. N. Peters: Hányféle műfajban alkottál eddig?
Nemere István: Nehéz összeszámolni, mert vannak egymáshoz közeliek, vagy keverékek. Az biztos, hogy voltak társadalmi-pszichológiai regényeim, ifjúsági regények - maiak, és a jövőben játszódó sci-fi könyvek - de írtam krimiket, politikai kalandregényeket, ismeretterjesztő műveket, történelmi regényeket és történelmi dokumentumköteteket, írtam filmforgatókönyveket és színdarabokat is (egyet sem mutattak be, eddig), írtam iskolai alternatív tankönyveket és még sorolhatnám, szóval sokféle műfaj volt már, és remélem, lesz is.
L. N. Peters: Színdarabok? Beszélnél róluk?
Nemere István: Nehéz beszélni olyasmiről, ami csak papíron létezik, holott nem az a "természetes élőhelye". Különböző korszakaimban írtam darabokat, már kamaszként is. Soha egyik sem jutott el a megvalósítás stádiumába, azaz a színpadra. Talán mulatságos, de úgy érzem, legnagyobb sikereim a vígjátékokkal, sőt kifejezetten a harsány, félreértett helyzeteken alapuló, nagyon vidám darabokban lehetnének, azokban lennék erős. Néhány ilyen van a fejemben, egy-kettő papíron is. Tíz-tizenöt évenként nekifutok, elviszek egyet vagy kettőt szakemberekhez, de soha nem fogadják el őket. Lehet, hogy rosszak?
L. N. Peters: Van-e kedvenc műfajod?
Nemere István: Értelemszerűen és mindenekfölött a regény. Tehát a fikció, amikor szabadon szárnyalok, és bármit megírhatok. Ez egy csodálatos dolog, remek érzés, nagy kaland: világot teremtek! Tehát… isten vagyok. Igaz, kicsi és behatárolt isten, tehát nem igazi mindenható, csökött teremtő. Mégis, kitalálhatok akár egész Univerzumokat, vagy ami még érdekesebb, egyetlen ember belső világát is megírhatom és azt, hogy ez a világ hogyan hat onnan belülről kifelé és milyen hatásokat élhet át a külső világ részéről.
Ugyanakkor a történelem is a kedvencem és szeretek ottani titkok után bogarászni, olykor éveken át, majd merész elméleteket felállítani, régholt nagy, vagy kevésbé nagy emberek életének titkait boncolgatni, lepleket lerántani - vagy csak egyszerűen a ma emberének megmutatni, közel hozni a régieket, milyenek is voltak valaha. E két műfaj a kedvencem, de persze vannak - hogy úgy mondjam - "al-kedvencek" is, nem kevés.
L. N. Peters: Hány művedet adaptálták eddig?
Nemere István: Két ifjúsági regényemből készült film és egy komolyabb krimimet állítólag az idén filmesítik meg, több éves várakoztatás után.
L. N. Peters: Melyiket?
Nemere István: Ez a "Vérvonal" című regényem, amely lassan három éve jelent meg. Felkértek, hogy írjak belőle filmforgatókönyvet, az el is készült, és már többször nekifutottak a forgatásnak, de lényegében még egy centi film sem készült el. Mindig közbejön valami, főleg a producerekkel.
L. N. Peters: Milyen kérdések foglalkoztatnak egy-egy mű írása közben?
Nemere István: Eleve foglalkoztatnak azok, amelyek a mű témáját adják. Ettől függően aztán bővülhet a könyv, ha egy történelmi műről van szó, mondjuk egy magyar, vagy idegen egykor volt politikus vagy uralkodó életrajzát írom, akkor természetesen el-eltöprengek azon is, milyen kor volt az, kik mozogtak benne milyen erővonalak mentén, hogyan élhettek az akkori emberek, a forrásaim mire utalnak és mire nem. Persze ilyenkor óhatatlanul eszébe jut az írónak sok emberi gyöngeség, és én bizony nem habozok felhívni az olvasók figyelmét arra is, hogy lám, a régi korok emberei így éltek, így gondolkoztak, haladtunk-e azóta e téren valamit, vagy éppen semmit? Mindkettőre van példa bőven.
L. N. Peters: Szerinted mi az, amiben nem haladtunk?
Nemere István: A leginkább "nem haladó" maga az ember. Közhely, hogy a technikai eszköztárunk és a lehetőségeink túl gyorsan fejlődnek, miközben az ember, mint gondolkodó (?) lény jóval mögöttük kullog. Ez engem is idegesít, bár az évek múlásával egyre inkább arra a belátásra jutok, hogy talán azok türelmetlenek, akik elvárják az embertől a legalább olyan gyors fejlődést. Hiszen ha igaz, amit erről mond a tudomány, akkor az emberben a legkisebb változások is tízezer évekig tartottak, és bár az utolsó ötezer év hihetetlen fejlődést hozott, azért ez sem lehet korlátlan és szupergyors. Tehát nem haladunk erkölcs tekintetében, vagy nem eleget. Nem haladunk a pozitív gondolkodás terén sem, mert még mindig túl sok a pesszimista, akik ólomsúlyként húzzák vissza az emberiséget.
L. N. Peters: Az erkölcsöknek milyen irányban kellene fejlődniük?
Nemere István: Számomra magától értetődő, hogy az erkölcsöknek "előre", "felfelé" kell fejlődniök.
Vagyis jobbítani kell az embereket, mert még nagyon rosszak. Nehogy azt higgye bárki is, hogy fentről nézek le, és helyes viselkedést prédikálok. Én is rossz ember vagyok, mint mások, de az általános cél az, hogy fokozatosan váljunk jobbá. Az ember legyen életpárti - ez az első szabály. Vagyis mindig fogja az élet pártját, ami kizárja az erőszak legkisebb alkalmazását is. A nők ilyen szempontból (is) jobbak, mint mi férfiak, nem véletlen, hogy az igazán fejlett és civilizált (főleg nyugat-európai) országokban az államok vezetésében egyre több a nő. Az erőszakot ki kéne zárni a sportokból és az ál-sportokból - itt elsősorban az ökölvívásra gondolok, ami tulajdonképpen nem is sport, és ezt bármikor meg tudom indokolni, be tudom, bizonyítani. De hát ezer ilyen apró jele van annak, hogy a huszonegyedik században még mindig az erőszakot tartjuk hasznos megoldási eszköznek, ami abszurd.
L. N. Peters: Melyik a kedvenc saját műved?
Nemere István: Nincs kedvenc saját művem, mert azzal a többit, a "nem kedvenceket" degradálnám le. Tény viszont, hogy vannak olyan műveim, amelyeket szívesebben ajánlok azoknak, akik még sohasem olvastak Nemerét, mint más műveimet. Ilyenek szinte minden műfajban akadnak - ha akarjuk, hát nevezzük őket "kedvenceknek".
L. N. Peters: Ajánlanál egyet?
Nemere István: Ha gyerekek, akkor a "A fantasztikus nagynéni"-sorozat darabjait. Ha szintén fiatalok, de a világűrbéli kalandok és tudás érdekeli őket, akkor "A műkincsrablók a kisbolygón", és az immár hatrészesre dagadt sorozatot (mindkét sorozat most újra megjelenik mai kiadók gondozásában). Ha felnőtt sci-fi kedvelők, ajánlom a "Terrát", a már említett "Időhajót", vagy akár az "Adolf"-ot, amely Hitler fiának klónozásáról szól, és talán nem is annyira sci-fi, mint hinnék sokan. Aki a történelmet szereti, annak ott van az 1400 oldalas "Magyarország története", egészen sajátos módon megírva, ehhez foghatót még nem olvastak. De elolvashatja a hatkötetes "Az ókori Egyiptom történetét" is. Ha mai társadalmi krimi kell, jöhet a "Naponta fogsz meghalni" és készülő folytatásai. Akit mai politikai kalandregény érdekel, keresse az álnéven megjelent "Az indián éjszakáját" vagy ha vidám SF-re vágyik, az "Időrablót". Az ezotéria híveinek ajánlom a Szepes Máriával közösen írott "Az élet örök"-öt.
L. N. Peters: Mit jelentett számodra a Zsoldos Péter-díj?
Nemere István: A Zsoldos Péter-díj jól esett, mert végre valahol valaki egyáltalán figyelembe vette a munkásságomat, és azt jutalmazta. A díj jelképes, de talán éppen ezért is van jelentősége. Nekem, aki gyakorlatilag néhány 80-as évekbeli Galaktika-díjon kívül semmit sem kaptam, és amit igen, azt mind a SF területén, hát ez így sokat jelent.
L. N. Peters: Jó érzéssel gondolsz vissza a 80-as évekbeli Galaktikára?
Nemere István: Hát az bizonyos, hogy nem olyan volt, mint a mai - és ezzel a mait dicsérem. Akik akkoriban csak olvasták - és több tízezren voltak - azok mit sem tudhattak arról, mi zajlik a kulisszák mögött. A Galaktika, aminthogy az egész SF-irodalom akkoriban egyetlen ember kezében volt, egy kiskirályéban, aki keveseket kedvelt, sokakat utált, és ezekkel ezt éreztette is. Én az első időkben közömbös voltam neki, majd éveken át intenzíven utált és akadályozta megjelenéseimet minden lehetséges fórumon, majd összebékítettek bennünket a munkatársai, és attól kezdve meg egészen jóban voltunk, a rendszerváltásig. Kuczka Péterről van szó, aki huszonévesen a Rákosi-rendszer udvari költője és az írószövetség egyik vezetője volt, 56-ban kegyvesztett lett, és büntetésül a sci-fi-irodalom területére irányították erőszakkal, mással nem foglalkozhatott (jellemző különben, hogy embereket, művészeket a párt akár más műfajokba is dobhatott, amit nem is ismertek, és azzal kellett foglalkozniok évtizedeken át, és még örülhettek, hogy ennyivel megúszták). Ami viszont a régi Galaktika tartalmát illeti: fenomenális volt, mert a sci-fi ürügyén behozott sok jó nyugati irodalmat, de kinyitotta a szemünket keletre is, szinte az egész világra. Végső soron azt mondom, ha visszagondolok nemcsak a 80-as, de a 70-es évek Galaktikájára is, hogy ennek a műfajnak sokat segített a Galaktika, anélkül nem jelent volna meg nálunk is annyi tehetséges (és mit tagadjuk: még sokkal több tehetségtelen) alkotója.
L. N. Peters: Szerinted az SF-irodalom hogyan viszonyul az úgynevezett magasirodalomhoz?
Nemere István: Már a kérdés feltevése is árulkodó. Miért nem kérdezi meg senki, hogy Hieronymus Bosch művei hogyan viszonyulnak a festészethez? Mert Bosch képei, bármennyire is különlegesek, egyedülállóak, sokkolóak, és egészen másfajta gondolatokat sugallnak, mint akármelyik másik festő művei, beleértve a maiakat is - attól még senki sem vonja kétségbe, hogy azok is részei a festészetnek, mint művészetnek, mint alkotó folyamatnak, mint művészeti termékeknek. A SF-irodalom is irodalom. A parasztszekér is jármű, meg a hintó is az, mindkettőt ló húzta-húzza, de más a célja, és így van jól. Nem teszik fel azt a kérdést, hogy az erkölcsnemesítő tanregény hogyan viszonyul más erkölcsnemesítő művekhez? Akkor miért vonjuk ki a SF-t az irodalomból, állítjuk egy mellékvágányra, majd ártatlan képpel próbálunk kapcsolódásokat, hasonlóságokat, azonos értékeket keresni és találni? A kisebb és a nagyobb szénakazal között mi a különbség? Csak az, hogy az egyik nagyobb, de ugyanabból épül fel. Nos, számomra a sci-fi éppen olyan része a fikciós művészetnek, konkrétan az írott termékeknek, mint bármelyik másik műfaj, a regény, a vers, a színdarab, és így tovább. (Hadd említsem meg az "Előszó nélkül" c. kis kötetet, amelyben három szerző dolgozott fel egy témát: "Milyennek láthatnak bennünket a kozmikus idegenek?" prózában, cikkben, sőt kis magyarnyelvű "époszban" is - no, ilyen sem volt még nálunk a sci-fiben!) És ne higgyék, hogy a világon mindenütt szembeállítják őket. Az amerikai, a japán és néhány más irodalomban is csak néhány megrögzött, és tegyük hozzá: begyepesedett agyú kritikus és irodalomtörténész igyekszik éles határvonalakat húzni. Érdekes, minden időben voltak ilyen határvonalak, amiket csak egyfajta felsőbbség: az európai középkorban az Egyház, később meg az önjelölt irodalmi pápák, ma a hasonszőrű utódaik - szeretnének ismét kijelölni. Ha tőlük függene, lenne igazi határ, szögesdrótok, géppuskafészkek, sisakos katonák és acsarkodó farkaskutyák - jaj, csak nehogy átjöjjön a határon az a fránya sci-fi, lektűr, szerelmes regény, pornó és még sorolhatnám, mi minden, amit ők a legszívesebben kirekesztenének a nagybetűs IRODALOMból. Hát ez nem fog sikerülni, szerencsére, mert ezen a téren is demokrácia van, vagyis az olvasót semmi sem tarthatja vissza attól, hogy egyként olvasson sok műfajt, amennyit csak akar, ahány csak tetszik neki. Elismerem, ez szörnyű látvány lehet a kirekesztőknek, de valahogy nem tudom őket sajnálni. Nincs semmilyen indok, ami elfogadhatóvá tenné, hogy a sci-fi alacsonyabb rangú irodalomnak számítson, mint bármelyik más. Ha úgy vesszük, sci-fi volt az Iliász és még inkább az Odüsszeia, vagy akár Gilgames kalandjai, és ezer más mű az ókortól eddig. A sci-fi nem csak Verne és Lem, meg ami közöttük volt - dehogy! A sci-fi ötezer éves műfaj, és lehet, eljön az idő, amikor senki sem tesz fel ilyen kérdéseket, "hogyan viszonyul ehhez meg ahhoz". Már csak azért sem, mert a sci-fi lesz az irodalom. Minden irodalmak őse, a képzeletbeli fának ez nem csak egyik vaskos ága, de talán bizony még a törzse is!
L. N. Peters: Mi a véleményed a "tömegkultúra-elitkultúra" antinómiáról?
Nemere István: Ez ma legjobban a tévékben látható, ahol a kereskedelmi tévék ízlésvilága lemegy a legalsó szintre, mert ott találja meg a legtöbb nézőt. Ne áltassuk magunkat: a mai társadalom (és nem csupán Magyarországról beszélek) legjava a Piedone-filmek szintjén van. Nekik az igazi konfliktusos műsor a Mónika-show és megfelelői Európa- vagy világszerte. A primitív amerikaiak több mint fele esténként hasonlóan primitív show-műsorokat néz. És ne higgyük, hogy egy Fábry-show ennél magasabb színvonalat képviselne, dehogy! Ahogy megyünk felfelé a jobb műsorok igényével, úgy fogy a közönség. Ezért van az, hogy akinek nálunk intellektuális igényei vannak, de nappal dogoznia kell (dolgozhat), az este a magyar tévékben nem talál színvonalas műsort, legfeljebb az éjszaka közepén vagy hajnal felé. Amit aztán kevesen néznek, erre a tévécsatornák a csekély nézettségre hivatkozva nem is hoznak előbbre a műsoridőben. Tény, hogy a tévék a reklámokból, és sokszor a reklámokért élnek: ott pedig csak a nézőszám számít. Így aztán változás nem is lesz, nem is lehet, amíg ez a helyzet így áll. Az elitkultúra feladata, hogy tömegkultúrává váljon - bármilyen paradox is. De nem úgy, hogy lemegy, hanem a nézőt hozza fel apránként a kultúra szintjére. Ez nem könnyű és főleg nem gyorsan megoldható feladat. Arra kell törekednünk, hogy minél elitebb, jobb, nemesebb, jobbra csábítóbb műsorokat nézzünk, lássunk, olvassunk, hallgassunk. Lassan, szinte észrevétlenül kell emelni a színvonalat, hogy az analfabéta, gyakran alkoholista emberek százezrei is találjanak benne valamit, ami megpendít a lelkükben egy-egy húrt. Nem kis feladat ez, de "innen szép nyerni".
L. N. Peters: Hogyan képzeled el az "emberi jelenség" jövőjét?
Nemere István: Az emberi jelenség, vagy rövidebben "emberiség" (?) képes a jövőre. Van jövője, nem is rossz. Azt hiszem, egy ilyen megrögzött optimistának kellett feltenni ezt a kérdést, nem a fanyalgóknak, a rettegőknek, a reményteleneknek, a pesszimistáknak. Az emberiség igen színes. Kiterebélyesedő és sokrétű jövője lesz. És nem azért mondom ezt, mert sci-fi író is vagyok, hanem mert ebben teljesen biztos vagyok. A Föld lakói összefognak és a hamarosan - ötven vagy száz év múlva? - szinte már csak közös ügyek lesznek, amelyek nem oldhatók meg egy-egy "ország" vagy más efféle szervezeti, közigazgatási egység keretein belül. A világ globális lesz, mert ez a fejlődés természetes útja, és így feszülünk majd szembe a jövő problémáival, amelyeket eleve csak közösen lehet majd megoldani, nem külön-külön. Ennek gyakorlása már elkezdődött, de persze még nem megy mindig simán, sőt. De ez a jövő útja - vagy nincs út tovább.
L. N. Peters: A jelenlegi globalizáció ebbe az irányba mutat?
Nemere István: Igen, a jelenlegi globalizáció pozitív folyamat. Persze vannak negatív oldalai is, mint mindennek. Jobbára csak Magyarországon nézik ezt rémülten, nem utolsósorban holmi túlzottan balos, kommunista és anarchista, másfelől meg nagyon is jobbos, elvakult nacionalista mozgalmak és személyek sugallatára. Hovatovább oda jutunk, hogy a globalizáció is szitokszó lesz, mint oly sok más pozitív kifejezés, fogalom. A jelenlegi globalizáció előre viszi az emberiséget. Persze, akik abban érdekeltek, hogy minden maradjon úgy, ahogyan van, sőt a legszívesebben hátrafelé mennének, begubóznának kis határaik mögé, és onnan vicsorítanának a világra - azok jobb, ha már most elfelejtik ezt a fajta magatartást, viselkedést. A világnak egységesülnie kell, hogy megoldhassa globális problémáit. Semmi más út nincsen.
L. N. Peters: Mit jelent megrögzött optimistának lenni?
Nemere István: A megrögzött optimista olyan ember, mint… mint én! Vagyis soha nem adja fel. Történjen köröskörül bármilyen szerencsétlenség, bármekkora baj szakadjon az ő nyakába, vagy egy társadalmi réteg, vagy egy város, vagy akár az ország, vagy a világ nyakába, ő mindig meglátja ebben is a jót, vagy legalábbis nem esik kétségbe. Mert történjen bármi, az embernek tovább kell élnie, tovább kell dolgoznia. Tovább kell léteznie gondolatai síkján is. Márpedig ahhoz, hogy szellemileg (is) fennmaradjon, nem szabad hagyni azt a szellemet elveszni, pusztulni, degradálódni. Ezért azt állítom, hogy az igazi ember az optimista ember - és mindenki más, aki nem tud eléggé és minden helyzetben optimista lenni, az vesztésre van ítélve. Persze lehet, hogy túljut a bajain, de azt csak az optimista társaknak, a bízó környezetnek köszönheti.
L. N. Peters: A magyar kultúrával kapcsolatban ma mennyire lehetünk optimisták?
Nemere István: A magyar kultúra még fejlődni fog, jó ideig. Persze óhatatlanul érik majd külső hatások, ez mindig is így volt. De nem kell félteni sem a nyelvet, sem az irodalmat, a művészeteket. Még egy jó ideig létezni fogunk, megnyugtatok mindenkit.
L. N. Peters: Az utóbbi években szépirodalom helyett inkább tényirodalommal, ismeretterjesztéssel foglalkoztál. Miért?
Nemere István: Én nem érzem úgy, hogy elhanyagoltam volna a szépirodalmat. Való igaz ugyanakkor, hogy sokkal több történelmi és más, például a tudományok határterületeivel, vagy azokon eleve kívül eső témák is foglalkoztattak, meg igény is volt erre elég nagy, tehát ezekről írtam. De hát gondoljunk például a mai magyar társadalomban játszódó krimikre ("Naponta fogsz meghalni", és várható folytatásai), vagy a Melissa Moretti-regényekre, melyek a negyvenedik kötethez közelítenek. Szóval azért olyanokat is írok, csak kevesebbet. Valaki azt mondta rólam vagy húsz éve, hogy "témaérzékeny" vagyok. Hozzáteszem: "olvasó-érzékeny" inkább. Ha valami érdekli az embereket, és engem is érdekel a téma, megírom. Ez általában bejön. Fordítva már nem annyira. Megesett, azt hittem, többször is, hogy ami engem érdekel, az érdekel másokat is, legalább öt-tíz ezer embert Magyarországon, és ők majd megveszik, elolvassák. Hát néhányszor alaposan melléfogtam, annak ellenére, hogy a téma, amit megírtam, valóban nagyon érdekes volt.
L. N. Peters: Van olyan téma, amely Téged érdekel, a közönséget nem?
Nemere István: Ilyen melléfogásom volt például nemrégen azon Habsburgok élettörténete, akik Magyarországon is uralkodtak. A kiadóm egyetértésével megírtam az első kötetet - mert hát annyian voltak, egy kötetben nem fértek volna el. Azt hittem, érdekli a történelemmel foglalkozó és az én történelmi jellegű könyveimet is sorozatban vásárló olvasókat, milyenek is voltak azok a Habsburgok, akiket mi csak erről az oldalról ismerünk, magyar részről nézve. De kiderült, hogy az első kötetet is alig vették-vitték, így aztán most úgy néz ki, hogy a másodikat meg sem kell írnom. Sajnálom. Ez csak egy példa, az utóbbi tíz évben volt több is, de ezeket talán ne részletezzük…
L. N. Peters: A nyolcvanas évek elején vakmerően megkérdőjelezted néhány művedben a tudomány számos megállapítását. Fenntartod akkori állításaidat?
Nemere István: A tudomány egyes megállapításait ma még inkább megkérdőjelezem. Azóta sok dolgot tudtunk meg a "szürke zónából", vagyis a jól megvilágított, ismert tudományterületeket körülvevő, nagyon sötét és még teljesen ismeretlen zóna között elterülő, félig-meddig ismert, megvilágított területről. Gondolok itt elsősorban a paranormális jelenségekre és képességekre, az UFO- és gabonakör-kérdésre, valamint számos anakronisztikus történelmi tárgyra, eseményre, folyamatra, amelyek arra utalnak, hogy ezen a földön nem mi vagyunk az első emberiség. Sőt, azt is állítottam, hogy az előző emberiség nem halt ki, tovább élt és ma is él, itt is, másutt is. Nem is szólva a világűr egyes rejtélyeiről, amelyeket paradox módon maga a tudomány fedezett fel, de nem akar vele foglalkozni. Nekem gondom-bajom az intézményesített, akadémikus tudomány vaskalapos képviselőivel van, akik a nyilvánvaló tényeket sem képesek elfogadni, illetve azokkal foglalkozni, holott ez lenne a hivatásuk parancsa.
L. N. Peters: Az előző emberiség ma is él?
Nemere István: Hát persze, hogy él! Élnie kell, ha nem pusztult el. Nem is értem, miért hiszi rajtam kívül mindenki, hogy jött egy katasztrófa és Atlantisznak "annyi", elpusztult, megsiratjuk, visszasírjuk aranykorát, és kész. Ez ostobaság. Számos régi nép, főleg indián népek emlékezéseiből tudjuk, hogy Atlantisz fejlett kultúrájának képviselői jártak náluk többször is, a nagy csapás (a Föld összeütközött egy kisbolygóval) előtt, és figyelmeztették őseinket a közelgő katasztrófára. Ezek után ki hiheti komolyan, hogy az atlantisziak mindenkit figyelmeztettek, majd saját maguk mind egy szálig odavesztek? Egy olyan katasztrófában, amelyről legalább egy évvel előbb tudtak? Nyilván megmenekültek, pláne ők, a fejlettek, ha még a mi ősemberi őseink is túlélték nagyobbrészt…? Ha pedig túléltek, akkor most is léteznek. Lehetnek támaszpontjaik a föld mélyén, a tengerek alján, de a leginkább a közeli és nem is olyan közeli világűrben. Persze igyekeznek nem találkozni velünk, mert ebből semmi jó sem származna, egyelőre egyik fél számára sem.
L. N. Peters: Miért nem?
Nemere István: Képzeljük el, hogy a mi űrhajósaink mondjuk ötven év múlva valahol egy viszonylag közeli naprendszerben fejletlen, de már a civilizáció útjára lépett lényekkel találkoznak. Ha leállunk velük "beszélgetni", ha felvesszük a kapcsolatot és megtanítjuk őket bármire is, azzal beavatkozunk a fejlődésükbe, összezavarjuk természetes ritmusukat, amellyel az őket körülvevő világot ismerik meg, fedezik fel. Máris különféle érdekcsoportok alakulnak egymás ellenében, akik majd a mi űrhajósainkkal keresik a kapcsolatokat és a mieinktől kapott tudást egymás ellen fordítják. Ha az előző emberiség ma is él, és elvonult bizonyos módon és távolba, nyilván figyel minket. Tudja hát, hogy erőszakosak, nagyra törőek, zabolátlanok, hódítók, egyszóval nagyon negatívak vagyunk. Különösen az ő világukkal összehasonlítva. Mi sem szívesen állnánk szóba egy ilyen népséggel. Ők tudják, hogy ma még korai lenne felvenni velünk a kapcsolatot, mert a tőlük kapott-lopott-szerzett javakat az itteni érdekcsoportok egymás ellen használnák fel és ki. Különben pedig ez is a globalizáció felé mutat: akár egy idegen civilizáció, akár a "mieink", csak akkor állnak majd velünk szóba, ha az emberi társadalom egységes lesz.
L. N. Peters: Hogyan születik egy-egy ötlet?
Nemere István: Nem tudom! Nem tudom, hogyan születnek a fejemben az ötletek, és azt hiszem, mások sem tudják. Olyan folyamatok zajlanak bennünk, az agyunkban, amelyeket nem ismerünk. Paradox paradox hátán: fogalmunk sincs róla, sokszor mi zajlik a saját agyunkban, de ahhoz, hogy ezt kikutassuk, megismerjük, ugyanezt az agyat kéne igénybe vennünk. Ismeretlen agyunkat csak az agyunk segítségével deríthetjük fel! Akkor többet tudunk meg. Persze, ami az ötleteket illeti, van, amikor az ember hall valamit a rádióban, lát a tévében, vagy olvas az újságban, és az indítja be az agyát. De igazából az ott végbemenő vegyi, elektromos és egyéb folyamatok terméke az ötlet is, mint minden egyéb gondolat. Megfoghatatlan, utólag szinte visszakereshetetlen, a kiindulópontja megállapíthatatlan.
L. N. Peters: Mi az ötlet további sorsa?
Nemere István: Az ötlet további sorsa - nálam - a várakozás. Leírom, elteszem a megfelelő tematikus dossziéba, és sokszor évekig ott lapul, míg nem társulnak hozzá más ötletek és vagy egy külső esemény, vagy ami bennem zajlik, elindítja a folyamatot és könyv lesz belőle. De tudni kell, hogy sok ötlet meghal eközben, vagy mert kiderül róla, hogy nem jó, hogy ostobaság, hogy tévedés volt, vagy éppenséggel valaki másnak is eszébe jutott és megírta, kidolgozta, kibővítette, ily módon tudtán kívül tőlem azt "ellopta". Aminthogy bizonyára más esetekben meg nekem születnek meg előbb és én használom fel őket, ilyennek is kell lennie.
L. N. Peters: Mit jelent a témaérzékenységed, István?
Nemere István: Ez abból fakad, hogy folyamatosan figyelem a világot körülöttünk. Vagy húsz újságot fizetek elő: napilap, hetilapok, havi folyóiratok stb., az élet különféle területeiről legalább három nyelven. Mindennap megnézek egy-két tévéhíradót, napi rendszerességgel hallgatom a rádióhíreket. Vagyis a nagyvilág állandóan itt kavarog a fejemben. Ezt nem könnyű csinálni napi tízegynéhány órás munka mellett, de csinálom. Ezenkívül nekem még ma is van 40-50 író-olvasó találkozóm egy évben, vagy is annyi - hadd mondjam ezt ki! - mint az állítólagos "nagy íróinknak" jó tíz év alatt, egyeseknek meg egész életükben. És én elmegyek mindenhová, ahová hívnak, a legkisebb faluba is, akkor is, ha fél napig autózom odafelé és fél éjszaka visszafelé. Vagyis találkozom hús-vér olvasókkal is, akik a szemembe mondhatják, mások a honlapomon megírják a jó és rossz véleményüket a könyveimről, személyesen minden héten találkozom sok emberrel. Az utcán megállítanak, és nem autogramot kérnek jobbára, hanem hogy beszéljünk erről vagy arról a könyvemről. Szóval mindenfelől záporoznak rám a témák, az információk, csak győzzem kiválasztani a legközelebb megírandót.
L. N. Peters: A közönséggel való kapcsolattartás módjain kell-e változtatni időnként?
Nemere István: Persze, hogy kell, már csak azért is, mert jönnek az újabb lehetőségek. Itt van például az internet, vagy tíz éve van honlapom ("honlapom a holnapom", találtam ki erre ezt a jövőbemutató szlogent…), amit barátok igazgatnak, működtetnek. Oda írhatnak a Fórum rovatba, bárki és bármit - volt már rá példa, hogy hónapokon keresztül szapulták-dicsérték egyik-másik művemet, éles és sokszor sértő hangvételű viták is zajlottak - úgy értem, engem sértőek, de nem válaszoltam, az a rovat az olvasóké. Aki nekem írja meg a véleményét, tőlem kap rá választ. De megmaradtak a régi csatornák is. Például az író-olvasó találkozók, amelyekről volt már szó. Ezek abszolút élő kapcsolatok, néha nagyon jólesőek, máskor alkalmasak régi és újabb félreértések tisztázására, igazi párbeszédre az olvasókkal.
L. N. Peters: Milyen viszonyban vagy a hőseiddel?
Nemere István: Semmilyen viszonyban sem vagyok hőseimmel. Ha sorozatban írhatom a regényeket róluk vagy velük a főszerepben, akkor egy kicsit a szívemhez nőnek - egy időre. De aztán elhalványul a dolog, hisz nem élek "velük" éveken át, hanem hamarosan eltűnnek az életemből és jönnek helyükre mások. El kell ismernem, vannak közöttük olyanok, amilyen én szerettem volna lenni, de valami okból nem lettem: erősek, bátrak, az élet minden viharában helytállni képesek. No, ez nem én vagyok.
L. N. Peters: Nem is hasonlítanak Rád?
Nemere István: Bizony azt kell mondanom, hogy nem hasonlítanak rám. Külsőleg szinte soha, belül meg gyakran csak szeretnék olyan lenni, mint az általam kitalált személyek.
L. N. Peters: Vannak-e különleges írói szokásaid vagy babonáid?
Nemere István: Nincsenek írói szokásaim, amelyeket a "babona" fogalmába sorolhatnánk. Megrögzöttségeim inkább, amelyek az immár majdnem negyvenéves pályám során kialakultak. Még mindig egy olyan íróasztalon írok, amelyet 1980-ban vásároltam egyik akkori regényem honoráriumából, és több mint ötszáz könyvet írtam rajta. De ez nem jelenti, hogy ne tudnék ugyanúgy írni egy másikon is, csak ezt még nem próbáltam ki. Szokás, hogy a legjobban délelőtt megy az írás - vagy ez egy fiziológiai jelenség? Nem tudom. Szeretem, ha a kezem ügyében van a telefon, a naptártam, legalább három golyóstoll elszórtan mindenfelé, hogy bárhová nyúlok, találok írószert, vannak különböző méretű céduláim az azonnali jegyzeteléshez, kezem ügyében az említett dossziék, ahová a forrásokat, ötleteket, gondolatokat, sajtókivágásokat helyezem el. És persze az óra! Ahol élek, ott szinte minden helyiségben van egy-egy óra, bárhová megyek, folyton harcban állok az idővel, túl kevés, túl rövid. Pedig az idő az egyetlen kincsünk, amit kaptunk, és amivel jól kell(ene) gazdálkodni.
L. N. Peters: Kézzel írsz?
Nemere István: Nekem a kézzel írás évtizedekig szokásom volt, de az volt a piszkozat, és utána azt magam írtam át mechanikus írógépbe, az volt a javítgatás, csiszolgatás. Több mint tíz éve írok szövegszerkesztőn, no, erről sokat mesélhetnék. Tudom, a kézzel írásban van valami személyes, amit semmilyen gépi segítség nem adhat már vissza.
L. N. Peters: Végzetben, sorsban, eleve elrendelésben, vagy a szabad akaratban hiszel?
Nemere István: A szabad akaratban hiszek, sőt eleve csak és kizárólag az AKARAT-ban, csupa nagybetűvel. Akarni kell, és sikerülnie kell. Ha mégsem, hát nem akartuk eléggé, nem elég tisztán, nem elég nagy energiával. Semmi sincs és nem is lehet eleve elrendelve, ahhoz túl sok tényezőtől függ bárkinek a sorsa. A világé nemkülönben.
L. N. Peters: A szabad akarat erkölcsi világrendet feltételez. Abban is hiszel?
Nemere István: Hiszek egy erkölcsi világrendben - akkor is, ha az még nem létezik. Sőt azt mondhatnám: könnyű hinni abban, ami van és működik - hinni abban kell igazán, ami még nincs, nem úgy működik, ahogyan kellene, amit létre kell hozni, meg kell teremteni. Ugyanakkor tudom, hogy ezt a világrendet a legtöbben valamiféle vallási alapon képzelik el; persze egymással ütköző elvek szerint. Mások egy-egy kultúra magasabbrendűségét hirdetik a többiek fölött - no, ez is hibás kiindulópont. Nagy elmék századok óta dolgoztak ezen, még nem jutottunk el a végpontig, de egyfajta erkölcsi világrend már épülget. Ami a középkorban még megszokott, sőt elvárt volt és persze negatívum, az mára ritkasággá, kivételes bánásmóddá szelídül, ritkul. Például a kegyetlen büntetések, törvények. Tehát van előrehaladás, csak nagyon, nagyon lassú.
L. N. Peters: Hankiss Elemér nemrég azt nyilatkozta, a világban igazából nem a gazdasággal, hanem a kultúrával van baj. Neked mi erről a véleményed?
Nemere István: Igaza van, nem kétséges. Például a mostani gazdasági válság vajon létrejött volna, ha azon kedves amerikai bankárok agyában él egy tiltás és nem követik el, amiket elkövettek? Vagy akár ha van egy csipetnyi fantáziájuk, és eszükbe jut végiggondolni, mi lehet abból, amit művelnek? Márpedig ez is része a kultúrának.
L. N. Peters: Ha már itt tartunk; Te hogyan mentenéd meg az országot?
Nemere István: Kevesen tudják, hogy legalább tíz-tizenöt olyan fizikus dolgozik az országban, akiket a hivatalos tudomány kiátkozott, és akik két évtizede csak vegetálnak könyöradományokból - a térben bárhol kicsatolható és a világmindenségben korlátlanul létező, úgynevezett null-ponti vagy vákuum-energia a kutatásaik célja. Mellesleg ezt jobban felszerelt laborokban régóta keresik az amerikaiak, a japánok és mások is, de ott is a begyöpösödött fejű akadémikusokkal, a tudomány botosispánjaival szemben kell haladniok, ami nem könnyű. Nos, én odaadnám nekik az összes fellelhető szabad pénzforrást, dolgozzanak gyorsan, akadálymentesen és sikeresen. Egy-két év alatt legyőznék az utolsó akadályokat. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, mit jelentene a számunkra, ha magyar tudósok, mint feltalálók, és Magyarország mint a találmány anyagi tulajdonosa jelennének meg a világ előtt. Pár hónap alatt összeomlana az olajsejkek és a gázbárók hatalma, mi adnánk el az ingyenes energiatermelés know-how-ját, miénk lenne a dicsőség és annyi pénz folyna be az országba, amennyi az egész történelmünk alatt összesen sem jött ide soha. Attól kezdve magyarnak lenni dicsőség lenne, az ország a válságot legyőzve hihetetlen jólétre tenne szert. Ismétlem, ehhez most csak pár százmillió eurót kéne befektetni. Miközben ezen összeg százszorosát pazaroljuk el ostobaságokra, fölösleges dolgokra, amikből semmi haszna az országnak.
L. N. Peters: István, a mai magyar SF-írók és olvasók jelentős része a könyveiden nőtt fel. Gondolsz néha erre?
Nemere István: Sajnos már ott tartunk, hogy nemcsak a SF-írókra igaz ez, hanem másokra is. Mert már elég régóta vagyok itt a terepen, állom a sarat, dolgozom, és mind több komoly, meglett felnőtt kiadó, szerző és olvasó fogad azzal, ha megismerkedünk: "Már gyermekként az ön könyveit olvastam". Ez néha elszomorít, mert jelzi, mekkora utat tettem meg és annak a vége minden nappal közelebb kerül. Másrészt viszont nem látom a hatását. A mai magyar SF-írók másképpen írnak, mint én írtam. Van közöttük, aki a hivatalos életrajzában is újra meg újra deklarálja kötődését hozzám, és hogy példaképe vagyok - de nem úgy írnak, mint én, és ez jó. Miért kéne nekik engem utánozniok? Legyenek maguk, és ne mások nyomkövetői.
L. N. Peters: Látsz-e a magyar SF-irodalomban némi folytonosságot? A régiek mennyire előzményei a maiaknak; a maiakon mennyire mutatható ki a régiek hatása?
Nemere István: Ahhoz jobban kéne ismernem egyfelől a régit, de a mait is. Nincs időm irodalomelméletekkel, szerzőkkel, irányzatokkal foglalkozni, ez soha nem érdekelt, és nem csak ebben a műfajban. Vannak erre nagyon felkészült emberek, ismerek is néhányat, ez legyen és maradjon az ő feladatuk.
L. N. Peters: Beszéljünk egy kicsit arról a bizonyos ötszázadik könyvedről!
Nemere István: Az ötszázadik könyv címe "Vismar és Társa". Nem egy régies cégtábla ez, hanem egy idősödő férfi és egy roppant nagytermetű kutya barátságának kezdete. Persze ennél többet nem nagyon tudok, akarok és fogok róla mondani. De a lényeg az, hogy akik eddig engem olvasnak, erről az oldalamról még nem ismertek meg. Van, aki szerint megrázó olvasmány, mások egyszerűen azt mondták rá: szép és jó könyv. Persze, más esetben nem hinnék nekik, mert semmire se megyek azzal, ha dicsérik egy könyvemet, akkor már inkább bírálják, abból többet tanulhatok. Most viszont azért én is érzek egy kis elégedettséget, és így utólag ezt is a forrón ajánlott könyveim közé sorolom. Persze túlzott az az olvasó, aki az interneten Nobel-díjra javasolta a szerzőt ezért a művéért, de én is azt hiszem, hogy a két világ: a kutya és az ember világa itt nagyon közel kerül egymáshoz, de úgy, hogy mindegyik megőrzi a maga viszonylagos függetlenségét.
L. N. Peters: Milyen élmények állnak a könyv mögött, István?
Nemere István: A könyv most ért el nemzetközi szintre is, két napja olvashattam róla az első kritikát egy svájci folyóiratban, ahol dicsérték (szakavatott magyar kritikusok nem írnak a könyveimről). Ami mögötte van, az talán sejthető. Legalábbis akik már jártak Csengelén, (vagy legalább a honlapomon), azok látták, hogyan élünk a feleségemmel, tudhatják: mi szeretjük az állatokat. Ami abban is megnyilvánul, hogy a mi kutyáink például "nem nevelve, hanem szeretve" vannak. A regényben van néhány olyan kutya-történet, ami itt esett meg Csengelén, a mi kutyáinkkal és persze velünk. Az igazi nagy élmény azonban az, ahogyan az ember nap mint nap, minden órában együtt van ezekkel az állatokkal, vagy inkább barátaival? - most csak hét macskával, négy kutyával, és pár más állattal - és ez a folyamatos együttlét olyan érzelmi bőséget okoz, hogy az sokszor szinte túlárad bennük és bennünk. És látom, hogy az állataink számára is ez lett már a normális életfolyam - ha csak egy órára megyünk el itthonról, már szomorkodnak, és óriási az öröm, ha hazajövünk. A következtetés, azt hiszem, egyszerű és bárki számára érthető: szeretni kell őket. Ez a nagy titok. Ez minden.
Megjelent: www.scifi.hu 2009.04.10.