A bosszúálló

Mark Wellesbyt nyugodt, megfontolt embernek ismerték a környéken.
Tényleg az is volt, bár senki sem tudhatta, mi forr benne. A negyvenkét éves férfi idestova húsz éve utálta Mastersont, a környék leggazdagabb emberét. Ne gondoljanak valami hatalmas vagyonra - a tengerparttól távoli, hegyvidéki kisvárosban Masterson a leggazdagabb lehetett egy teniszlabda-gyártó üzemmel, meg övé volt a környéket ellátó sütöde is. Egy nagy villában élt és régóta terrorizálta a környezetét. A felesége csöndesen szenvedett mellette, a lánya a férjével a város túlsó végére menekült. Masterson féltékenyen őrizte értékpapírokba fektetett vagyonát - olyan volt, mint a véreb a frissen szerzett lábszárcsonttal; ha csak túl közel megy hozzá valaki, máris vicsorít és morog.
Ha nagyritkán összejött a család és a veje, Lonter szóbahozta az értékpapírokat, Masterson feje máris lilára váltott és a férfi azt harsogta, hogy az ő vagyonára senki se spekuláljon, ne számítson, aki nem képes megállni a saját lábán, az forduljon fel, ő bizony nem azért szerezte a vagyonát, hogy azt idegenek elherdálják. Hogy ezek az "idegenek" tulajdonképpen a saját lánya, a veje és két unokája, az valahogyan nem hatolt el a házigazda ilyenkor ugyancsak indulatos, vörös fejébe.
Marknak olykor eszébe jutott Lonter is, a vő. Szegény pasas! Egy iskolába jártak, igaz, két év különbséggel, de ismerték egymást. Össze ugyan nem jártak, de ha a kisváros főutcáján találkoztak, néha még rá is mosolyogtak a másikra.
Ám Marknak saját elszámolnivalója volt Mastersonnal, amiről azonban a teniszlabda-gyáros talán nem is tudott. Tizenkilenc évvel korábban Mark Wellesby az egyetem után beleszeretett Rosaly Emmers-be. Mark akkor huszonhárom, Rosaly huszonegy éves volt. Már hónapok óta jártak együtt és Mark éppen azt tervezte, hogy a legközelebbi szombaton elmegy hozzájuk és megkéri a lány kezét. Péntek délután Rosaly, aki persze sejtette, mi készül, elment a fodrászhoz és új frizurát csináltatott magának. A szülei is tudták már, miért hívta meg a lányuk azt a jóképű fiatal mérnök urat ebédre; a másnapi desszert, az epertorta akkor már a hűtőben várt készen.
De Rosaly soha többé nem tért haza. A fiatal lányt másnap hajnalban a város szélén, a 46-os út árkában, a bokrok alatt találták meg. A boncolás megállapította, hogy halála előtt ivott, aztán valakivel verekedett, nyilván védekezett egy erőszakos támadó ellen, majd valaki leütötte és áthajtott rajta a kocsijával, nehogy elmondhassa majd a rendőrségen, kivel tűzött össze.
A lány testén talált széles keréknyomok az akkori seriffet Masterson házába vezették - az egész környéken csak neki volt olyan terepjárója, amelynek kerekein olyan gumik forogtak. De mivel más is járhatott arra, és senki sem látta Mastersont a lánnyal, sem a 46-os út környékén akkor este vagy éjjel, és mert a megye legjobb ügyvédje bukkant fel a gyáros mellett - hát végül az ügy "a tettes ismeretlen" feliratú dossziéba került valahol a megyeszékhelyen. Azóta tizenkilenc év telt el, és bár Mark Wellesby időközben megnősült, majd pár évvel később el is vált, aztán megint megnősült és ismét elvált - nem felejtette el Rosalyt. Mindkét kudarcos házassága arról győzte meg, hogy csak Rosaly lett volna az igazi társa, az egyetlen, akit neki rendelt a sors.
Akkoriban az egész város tudta, hogy Masterson ölte meg Rosalyt, de még a szerencsétlen lány szülei sem tehettek semmit. Masterson meg kevélyen járt-kelt, büntetlensége tudata dölyfössé tette őt. Ahogyan múltak az évek, úgy lett egyre erőszakosabb otthon és a gyáraiban is. Aki csak csúnyán nézett rá, azt azonnal kidobta. A városkában mind többen éltek olyanok, akik szívesen leszámoltak volna vele éjszaka egy sötét utcán.
De Masterson - talán éppen ezért - nem hagyta el a házát éjszaka. Csak hajnalban ment ki egy ösvényre az otthona mellett, ott futott "az egészségéért" fél órán át, majd hazament.
Mark Wellesby elég sok hajnalon állt az ösvény közelében, a bokrok között lapulva és nézte a futó férfit. Rálelt egy régi útra is, amely egy kis ideig az ösvénnyel párhuzamosan haladt, majd ismét elkanyarodott tőle. Egy régi kőbányához vezetett, amit már nem használtak. Mark megállapította: ha egy ideig nem esik az eső, akkor a kavicsos burkolaton egy nehéz autó kereke sem hagy nyomot.
Volt egy terepjárója, kicsit régimódi bozótráccsal az orrán. De elég ismert típus volt, és még akkoriban is gyártották. Mark egy nap elment vele egy távolabbi városba, egy alkatrész-kereskedésben vásárolt egy ugyanolyan bozótrácsot. Otthon a garázsban a régit levette, az újat feltette és attól kezdve vagy két hónapig azt használta. Néha kiment vele terepre és ahol senki sem látta, ott szándékosan behajtott vele a bokrok közé. Hogy jól leharcolt, összekarcolt, megviselt legyen, akárcsak a másik, az a régi, amelyik a garázs egyik homályos sarkában, egy régi ajtó mögött porosodott. De már nem sokáig.
Azután eljött a nap, amikor Mark elszánta magát. Holnap végez Mattersonnal. És ha ő egyszer valamit elhatározott... csak idő kérdése volt, mikor teljesíti. Itt azonban már ez sem volt kérdéses, a dátumról az időjárás döntött. Hetek óta nem esett, tehát az az út kemény lesz, a kocsi kereke nem hagy nyomot. És szombat reggel kell legyen - hát az lesz. Mark Wellesby azon az éjszakán semmit sem aludt. Kevés ismerősének már napokkal előtte elmondta, hogy szombaton nem lesz itthon, kora reggel indul egy hegyi túrára. Este kicserélte az újabb, bár eléggé elhasznált bozótrácsot a régire, az újat és a szükséges szerszámokat berakta a hátsó ülésre és az egészet letakarta egy rossz pléddel. Még messze volt a pirkadat, amikor csöndesen kihajtott a házból és meg sem állt a város széléig. Ilyenkor senki sem járt az utcákon. A városon túl egy erdei parkolóban várakozott, de amint pirkadni kezdett, máris indult arra a helyre. Két hete nem esett, az út száraz és kőkemény volt.
Wellesby háttal betolatott a bokrok közé és várt.
Masterson fél előtt öt perccel futott ki a háza udvaráról. Minden nap fél hét előtt öt perccel futott ki, melegítőben, fehér edzőcipőben, nyakában egy törölközővel. Rápillantott az órájára és elégedetten bólintott. Nem több és nem kevesebb. Hat-huszonöt.
A bokrok között félhomály volt. Masterson elfutott Wellesby előtt. Nem vette észre a csöndben lapuló autót. Wellesby halkan számolt tizenötig, majd beindította a motort. Tudta, ennyi idő alatt Masterson éppen elérte a kis enyhe kanyart, még ha hátra is nézne a közeledő motorzajra, nem látja, hogy ez a kocsi az erdőből került elő. De Masterson nem nézett hátra. Soha nem nézett hátra.
Mark felgyorsította a járművet. Masterson éppen ott futott, ahol az út és a futóösvény vagy száz méteren egymás mellett halad. Mark csak egy pillanatra csukta be a szemét, aztán kinyitotta. Látni akarta, hogyan hal meg Rosaly gyilkosa. Nyomta a gázt. Masterson talán csodálkozott, hogy szombaton kora reggel éppen egy kocsi jön erre. De bármit is tett volna, az autó ott volt mögötte. Mielőtt elkerülte volna a gyalogost, Mark finoman jobbra húzta a kormányt.
Olyan gyorsan történt minden! A kék melegítős hát meg az ősz fej egy pillanat alatt megnőtt Mark szemében, egy tizedmásodperccel az ütközés előtt Markot elöntötte a jóleső tudat: ez már sikerült, innen már nem menekül az a gazember! Még nyomott egy kicsit a gázpedálon, aztán érezte, hogy a bozótrács elkapja a gyalogost. Masterson tompán kiáltott, de a rács máris a kocsi alá gyűrte. Mark nem érzett semmit. Visszakanyarodott az útra. És fékezett, de nem erősen, nehogy a kerekek felszántsák az utat. Amikor a kék melegítős valami az úton megjelent a visszapillantó tükörben, Mark lassan tolatni kezdett. Rosalyval is így végzett a gazember, áttolatott rajta, pedig akkor a lány talán még élt - hát most kapja meg ugyanazt!
Figyelt közben, nem jön-e arra valaki? De hát szombat hajnal volt, a környék néptelen. Amikor újra indult, másodjára már nem hajtott át a testen, igyekezett mielőbb eltűnni a környékről. Gondosan kitervelt minden lépést és azok helyét, sorrendjét. Le is mérte a részidőket, bejárta az útvonalakat nemegyszer. Most hát felment a hegyi útra, volt ott egy pihenő, ahol persze senki sem pihent szombaton kora reggel. Ehhez csatlakozott egy földút. Mark kiszállt és azonnal fogta a szerszámokat, leszerelte a csak kicsit véres bozótrácsot, helyére tette a másikat. Aztán lezárta az autót, a véres rácsot átvitte egy kisebb erdőn, kiért a folyó partjára. A sziklákon nem hagyott nyomot a lába, erre is gondolt már előre. A magas partról a vízbe hajította a rácsot - az elmerült. Ha meg is találják valaha, ki bizonytíja be, hogy az ő ujjlenyomatai voltak rajta - egyszer...? Hogy az ő kocsiját díszítette egykoron? Hiszen neki megvan a bozótrácsa. Az, amit már hónapok óta használ. Azt ugyan vizsgálhatják.
Már ha bárkit is érdekelne Mark Wellesby kocsija, gondolta a férfi. Bár lehet, akad majd egy ilyen ember a városban.
Utána elhajtott messzire, átment egy szomszédos megyébe, egy nagyon forgalmas benzinkút mellett lemosatta a kocsit, és ebédelt egy jót. Estefelé ért csak vissza a városba. Nem látott semmi szokatlant, pedig biztosan tudta már mindenki, mi történt. Hamarosan őt is felhívták ismerősök, és a helyi kábeltévé esti híradójában is bemondták: ismeretlen tettes halálra gázolta Masterson urat, "a legnagyobb helyi munkaadót és birtokost, városunk egyetlen milliomosát".
Mark Wellesby aznap nagyon jól aludt.

A vasárnapnak azon a környéken megvolt a maga szertartása.
Aznap reggel nem úgy ébredtek az emberek, mint máskor. Még talán a madarak is másképpen daloltak. Máshogyan kelt fel a nap, szinte ünnepélyes lassúsággal. A keresztények egy része a fehérre festett templom felé vette útját, miután felkelt. A többiek tettek-vettek a házakban. Kevesebb volt a hangos szó, több a virág és a szemnek oly kedves látvány. A parkban a katonazenekar menetelt, előbb körbe-körbe, aztán középre, ahol eljátszotta ugyanazokat a darabokat ugyanolyan sorrendben, mint a múlt vasárnap meg a múlt hónapban és tavalyelőtt, és amiket oly jól ismert már a városka közönsége idestova tizenhetedik éve.
A kutyák is megfontoltabban sétáltak, az autók a világért sem lépték túl a sebességhatárokat, és a vezetők most nem is dudáltak türelmetlenül. Számos család fonott kosarakba rakott étellel és eszköztárral indult piknikezni a környező hegyekbe. Mire dél lett, a lakók tekintélyes része elhagyta a várost. A folyó vizében megcsillant az ég kékje.
Csak itt-ott súgtak össze az emberek. A templomból kijövet, miután lekezeltek a tiszteletessel, súgtak össze fiatalok és öregek. Gyerekek kergetőztek a templom körüli parkban, még a közeli temetőben is - a felnőttek pedig fejüket ingatva és arcukra oda nem illő komoly szomorúságot erőltetve tárgyalták Masterson halálát. Senki előtt egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a milliomost nem véletlenül gázolta el egy éppen arra járó autós. Hiszen ahol futni szokott, ott nincs is autóforgalom. Egy, csak egy autó járt arra, éppen akkortájt, az is őt szemelte ki célpontnak... Néhányan sokat sejtetően mosolyogtak. Nevek hangzottak el, félig elharapva, suttogva, álszent szemforgatások kíséretében.

Vasárnap délelőtt Wellesby látogatót kapott.
Nem mondhatni, hogy számára váratlan volt az a látogatás. Mark egyenesen számított rá. Már hónapokkal korábban tudta, hogy ha szombaton követi el a gyilkosságot, akkor vasárnap reggel vagy legalább délelőtt megjelenik nála Lonter. Aki egyfelől Masterson úr veje, másfelől Mark régi iskolatársa. De a harmadik oldalról meg - a helyi rendőrség nyomozója.
Sly Lonter negyven éves volt. Valaha, idestova tizenhét éve, nagy szerencsének tartotta, hogy sikerült becserkésznie Masterson lányát, Mirandát. Pedig a lány nem volt éppen szép, de még csak csinos és rokonszenves sem. Meglehetősen nehéz természettel áldotta meg őt a sors, vagy inkább az apja és a genetika. Mastersonnak nem nagyon tetszett a kis helyi rendőr, aki akkoriban jött ki a tiszti főiskoláról és, zöldfülű volt. Az sem szólt mellette, hogy Lonter díszegyenruhában jött el az első közös ebédre. De a gyáros később belátta: Miranda olyan, amilyen, és a lánya voltaképpen örülhet, ha a kilátásba helyezett vagyon ellenére legalább egy ilyen férjet kap.
A városban mindenki tudta, hogy Lonter csak a pénzéért veszi el Mirandát. Tudta Miranda, az anyja, az apja, mi több, Lonter szülei is, akik csak az esküvő napján bukkantak fel Masterson életében, aztán tapintatosan eltűntek a gyáros szeme elől és így volt ez jó mindenkinek. Masterson szükséges rossznak tekintette Lontert. A lányának legalább van egy férje, akinek majd szülhet gyerekeket, és aki elviszi moziba, meg az ágyba, hogy ne legyen már olyan pattanásos, mint volt tizenhét évesen... A többi nem érdekelte Mastersont, sok egyéb dolog foglalkoztatta, nem volt neki ideje efféle "marhaságokra".
Viszont arra vigyázott, hogy ne teljesülhessen Lonter szándéka. A vagyonból nem juttatott a lányának, nehogy "az a rendőr rátegye a mancsát". Miranda is dühöngött néha, ha az apja nem fizette ki valamelyik számláját. Lonter lassan, túl lassan kapaszkodott fel a hivatali ranglétrán, fizetése sohasem volt elég, a fogát csikorgatta: addig nem lesz neki pénze, míg az apósa meg nem hal? És tényleg így volt, ami érthetően dühített a nyomozót.
Most ott állt az ajtóban. Mark közömbös arccal nézett át a küszöb fölött:
- Hello, Mark.
- Hallo, Sly. Mi járatban?
- Hiszen tudod - és Lonter kicsit kényszeredetten beóvakodott az ajtón. Elfogódottan torpant meg mindjárt, nem tudta, merre menjen. Mark nem könnyítette meg a dolgát, félig hátat fordítva a vendégének, komótosan becsukta az ajtót és csak utána nézett rá ismét:
- Menjünk mindjárt a garázsba, vagy előbb beszélgessünk a nappaliban?
- A garázsba? - Lonter azonnal visszaesett a szakmájába és onnan nézett kifelé. Gyanakodva szemlélte Markot. Aki azonban - mivelhogy hónapok óta készült erre a beszélgetésre, annak minden mondatát, sőt szavát begyakorolta, kiválogatta, gondosan megrágta, egyeseket kidobott és másikkal helyettesített - egyszerűen csak ennyit mondott:
- Hát nem az apósod halála miatt nyomozol? A fél város azt beszéli, hogy valami terepjáró ütötte el az átkozott... no, szóval Mastersont. És mivel annakidején Rosalyt autóval gázolta el, a tettes most azt bosszulta meg, ugyanúgy, nem?
Kitálalta hát azt, amit Lonter is tudott, gondolt. Tiszta lapokkal kezdhetik a játszmát? Mégsem mentek a garázsba, még nem. Lonter rákapcsolt:
- Azt is tudja mindenki, hogy te utáltad őt.
- Nem ez a helyes kifejezés, Sly. Én gyűlöltem őt, tiszta szívből, és már nagyon régen. Te is tudod pontosan, mióta. Masterson egy aljas gazember, és gyilkos volt.
- Állítod te - Lonter maga is csodálkozott, hogy Mastersont kénytelen védeni egy kihallgatás során. Mert szerinte ez egy kihallgatás volt, csöppet sem baráti eszmecsere. Hiszen ők ketten nem voltak barátok.
- Állítom én - adott neki igazat Mark Wellesby. - És gondolom, mások is így tudják, csak nem mondják.
- Egy: szóval volt indítékod, hogy végezz vele - Lonter felmutatta egyik ujját, aztán gyorsan melléje sorakoztatta a másikat is: - Kettő: csak neked van a városban olyan terepjáród, amivel elgázolták az öre... az áldozatot.
- Ezért kérdeztem az előbb, menjünk-e rögtön a garázsba? - és Mark előre indult. Lonter nem tehetett egyebet, követte. Pár lépcső lefelé, üvegtéglafal mögül beszivárgó fényben ment le a két férfi, aztán újabb lépcsőforduló és máris a házból a garázsba vezető belső ajtó előtt álltak. Ez vaslemezből készült, fehérre festették. Mark benyitott, tágas helyiségben egyedül állt a terepjáró. Felkapcsolta a lámpákat is, szinte vakító volt itt a fény.
- Parancsolj, ess neki.
Némi gúny volt a szavaiban. Aztán háttal a falnak állt, oldalt, és szótlanul nézte, amint Lonter a magával hozott táskából kis üveg vegyszereket szed elő, nagyítóval nézi a rácsot, majd ecsettel felken rá valamilyen folyadékot, aztán lekapcsolja a garázs fényeit és különleges, kékes fényű apró lámpával világítva böngészi végig a bozótrácsot. Lonter hamarosan beleizzadt, de nem talált semmit és ezt a mozdulatai is tükrözték. Vagy mégsem...? Hirtelen leguggolt. Aztán visszakapcsolta a fényeket, nagyítót vett elő, tovább vizsgálta a bozótrácsot, még alája is befeküdt és világított a zseblámpával. Utána felkelt:
- Azt is mondhatnám, Mark, hogy talán ez volt az a kocsi, amelyik elgázolta Mastersont, de nem ez a bozótrács volt rajta. Ha nagyon szőrszálhasogató lennék, feltűnne nekem, hogy alul a három nagyobb, és oldalt az a két kisebb csavar, ami a helyén tartja a rácsot, mintha sokkal újabb lenne, mint maga a rács. Ha csak fel nem tételezem, hogy valaki időnként puszta hobbi gyanánt kicseréli a rács tartócsavarjait...
- Mert például elrozsdásodnak - sugallta Mark rezzenéstelen arccal.
- Ha azok nem rozsdamentes acélból készültek volna - ütötte vissza ezt a labdát Lonter. Még ott térdelt a földön, egy pillanatig gondolkodott. Aztán felállt, elrakta az eszközeit. Nem nézett Markra, amikor kijelentette:
- Semmit sem találtam. Köszönöm, Mark, mehetünk.
Mielőtt a ház kijáratához ért, Sly Lonter még arra gondolt: ha nagyon akarná, és az ügyészség is egyetértene, belekapaszkodhatna a kicserélt csavarokba. De ez édeskevés lenne, és különben is... Minek keresse a tettest? Hát nem elég, hogy Masterson végre a krenatóriumba került, Miranda örökli a vagyonát és ő, mint Miranda férje, mindenben fele-fele arányban részesül? Egy hét múlva, ha felbontják a végrendeletet, felerészben az övé is lesz a teniszlabda-üzem és a sütöde, nem is szólva az értékpapírokról. Akkor pedig otthagyhatja a rendőrséget is. Lonter elmosolyodott: "A fenébe is, lila lett a feje, ha csak szóba hoztam az értékpapírokat. Most meg majd én rendelkezem felőlük, hogy az ördög vigye az öreget". Hát igen, az ördög már elvitte Mastersont. És Lonter csak áldhatja azt, aki megtette helyette ezt a szívességet.
Mark is így gondolta. Udvariasan kinyitotta Lonter előtt az ajtót. A nap a nyomozó szemébe sütött, egy pillanatig hunyorgott, aztán váratlanul kezet nyújtott Marknak:
- Hát csak ennyi volt, Mark. Többé nem háborgatlak. És... köszönöm.
Mark tudta, amit tudott. Miután elengedte Lonter kezét, állt még az ajtóban, ő is hunyorgott az erős napfényben és maga sem tudta, miért, de ismét Rosalyt látta maga előtt. A lelke pedig lassan, nagyon lassan tele lett békével. A vasárnap délelőtt, a templomból idehallatszó orgonaszó meg csak rásegített erre a békességes hangulatra.

Nemere István
Megjelent: Terefere 2007. október