A legjobb barát
"A kutyám a legjobb barátom", szokta mondani Lowell, és ez egyben azt jelentette, hogy szűkölködik emberi barátokban. Ezen nem is lehet csodálkozni, hisz Lowell hajléktalan volt. Nap mint nap végigjárta ugyanazt az útvonalat. A térről indult, megvizitálta a szemétgyűjtőket, még hajnalban, amikor kevesen járnak az utcán. Kutyája, Lator, hűségesen ballagott mögötte. Neki is jutott egy-egy falat a szemétből, amit jóízűen elfogyasztott. Miután végigjárták a szokásos négy utcát, már majdnem dél lett. A zsákmánnyal kiültek a folyópartra, pihentek egyet. Ha nagyon hideg volt vagy esett, behúzódtak a vasúti alagút szájába, ahol az még szélesebb volt. Délután egy másik irányban mentek el, alkonyatig vagy nyolc utcát böngésztek végig. Lowell köszönettel fogadta el az ajándékokat - a lágyabb szívű lakók néha behívták őket, és adtak valami használható ruhát, ennivalót.
A hajléktalannak egy veszélyes ellensége lehet csak: egy másik hajléktalan. Aki később érkezett a városba, és kinézte magának ugyanazokat az utcákat, szemetestartályokat, ugyanazokat a lágy szívű lakókat.
Ilyen volt Gerhard. Fiatalabb, erősebb Lowellnél, akinek tudtára adta: kettejüknek túl kicsi ez a város. "Akkor menj vissza oda, ahonnan jöttél, én itt születtem.", mondta Lowell, mire Gerhard kis híján megütötte. Aztán csak annyit mondott: "Egy hetet kapsz, hogy eltűnj!"
Az egy hét éppen aznap telt le. Lowellt kissé megnyugtatta, hogy Gerhardot sehol sem látta. Jobb kedvre derülve járták az utcákat, vadásztak zsákmányra, jutott Latornak is. Lowell kedve csak délben romlott el - megeredt ugyanis az eső, de az alagút szájában Gerhard terpeszkedett. Egy üres üveg már hevert a lábainál, és éppen megkezdett egy másikat.
- No, öregem, megmondtam: ha ma még itt vagy, akkor neked annyi - közölte. Lator az alagút falánál ült és kíváncsian nézte a két beszélgető embert. Az alagút fala és a sínek között mindössze pár méter volt. Beljebb az alagút összeszűkül, ott már nem férne el senki a fal és a robogó szerelvény között.
- Lecsaplak és a sínekre doblak, azt hiszik majd, elgázolt a vonat - vigyorgott Gerhard. Egy vasrudat markolt és Lowellhez lépett. A távolból már hallattszott, jön a vonat. Lowell gyenge volt és már idős, csak nézte ahogyan Gerhard közeledik feléje a felemelt vasrúddal...
Valami fehér vált el a faltól és repült a levegőben. Közben a vonat is odaért az alagút szájához, a vezetők csak ilyenkor szokták bekapcsolni a mozdony reflektorait.
Lowell csupán annyit látott, hogy Lator repül a levegőben, egyenesen nekicsapódik Gerhardnak, aki elveszti egyensúlyát, hátrahanyatlik, és... Éktelenül csattogtak a kerekek a síneken, a tehervonat nagyon hosszú volt. És minden kereke átment Gerhardon.
Lowell mélyeket lélegzett, aztán a beállt csöndben - csak az eső szemerkélt az alagút előtt - megsimogatta a kutya fejét, és sietősen távoztak. Lowell csak a folyóparton ült le, addigra elállt az eső. A férfi magához húzta a kutyát:
- Te vagy az én legjobb barátom - suttogta könnyes szemmel.
Lator nem értette, miért kell erről beszélni. A barát megvédi a barátját, ha bántani akarják - gondolhatta, és Lowell vállához nyomta a fejét.
Nemere István
Megjelent: Terefere 2007. január